Hankiss Elemér legutóbbi írásában van néhány momentum, amiket jellemzőnek találunk. Jellemzően bénának. Idézünk: „Nagy szükség volna egy – az anyagi és nem anyagi javak széles körére kiterjedő – társadalmi szerződés megkötésére a mai szétzilált Magyarországon.”
Rövid, kötelező eszmetörténeti kitérő: a társadalmi szerződés politikai fogalom. Nagyon leegyszerűsítve: az egyik legfontosabb jellemzője, hogy a hatalom a szabad és egyenlő polgárok beleegyezéséből ered: amíg a főhatalom rendesen viselkedik, betartja a szerződésben foglaltakat, addig legitim. Ha nem ezt teszi: illegitim, elzavarható, megdönthető, hiszen felrúgta a szerződést.
Írása elején Hankiss felsorol néhány példáértékű „társadalmi szerződést”: ezekben az esetekben azonban szó sincs társadalmi szerződésről, hiszen az nem az anyagi és nem anyagi javakra vonatkozik, hanem a hatalom legitimitására. Nem pusztán a szóhasználat hibás, hanem Hankiss értelmezése is. Hiszen a Hankiss példáiban szereplő „társadalmi szerződések” leginkább szociális-gazdasági vonatkozásúak: elosztásra, társadalmi helyzetre vonatkoznak, ellenben politikai kitételek csak szőrmentén merülnek fel bennük. Helyesebb volna ezért a megegyezés, kiegyezés, együttműködés szavakat használni.
Ráadásul az említett esetek nagy részének sikere közel sem olyan egyértelmű, mint ahogy azt Hankiss tálalja. A New Deal bevezetése idején például számosan bírálták Roosevelt jóléti politikáját, ahogyan Obama reformjai sem élveznek teljes társadalmi támogatottságot: a cső demokrata Massachusetts például Obamán berágva egy republikánust küldött a szenátusba. Az elnök - Hankiss szerint példamutató - reformjai persze radikálisnak ugyan radikálisak, ez azonban önmagában nem érdem. Másrészt a jóléti politika mint szerződés nem a szabad, autonóm polgárok önkéntes beleegyezésén, hanem lefizetettek hallgatásán alapuló legitimitást feltételezi.
Az írás önmagában is felvonultatja a magyar értelmiségiek jellemző rajongását néhány unalmas jelszó iránt: Konszenzus, Megegyezés, és a messiás, a társadalmi béke eljövetelére való várakozást. A dolgozat komolytalanságát részben az adja, hogy hemzseg a felsorolásoktól, részben az a naiv látásmód, ahogy a társadalmi megegyezést elképzeli. Három nyulak összeültek, selyemfűre települtek. Egy példa a karikatúraértékű, közhelyes bölcselkedésre:
„A magyar társadalmat szétziláló Világháború, a terror tizenöt, a kádárizmus harminc és a sok mindent felforgató rendszerváltás húsz éve után nálunk most erre a szélesebb körű, többszereplős, a társadalmi viszonyokat a maguk bonyolultságában kezelni tudó megállapodásra van szükség.”
Aha. Hankiss koncepciójában állam és társadalom békésen egyesülnek egy nagy szakszervezetben, a Nagy Kiegyező Tanácsban, amely elsimítja a konfliktusokat az ellenérdekelt felek között, majd megköttetik a Szerződés. A szerző nem foglalkozik azzal, hogy a konfliktusok az ember természetéből következően adottak, és hogy azokat nem lehet, sőt nem is mindig szükséges elsimítani. A Hankiss-féle konszenzus-utópia tagadja a hierarchiát és azt feltételezi, hogy minden problémás szituáció megoldható racionális diskurzus révén. Csakhogy, ha például rendőr és a bűnöző között születik megegyezés, azt nem kompromisszumnak, hanem korrupciónak szokás nevezni.
Egy másik kedvenc értelmiségi szólam, amelyet szerzőnk is megszólaltat, az esélyegyenlőség. Az esélyegyenlőség azonban nem más, mint a tisztesség, vagy a méltóság eljogiasított-formalizált megfogalmazása, utópisztikus reményekkel, technokratikus gyakorlattal. A szűk értelemben vett esélyegyenlőség a feltételek egyenlőségét jelenti: Kurt Vonnegut egy novellájának esélyegyenlő világában az erőseknek súlyokat kell hordaniuk. Kénytelenek lennénk laposra döngölni az országot, ha azt akarjuk, hogy senki ne lakhasson a hegyen.
Az amúgy definiálatlan esélyegyenlőség kívánalma persze az igazságtalanság tapasztalatából ered. Szerzőnk ezen való borzongását jól példázza, amikor ráolvassa a rendszerváltókra: nem kötöttek társadalmi szerződést, hanem a piac karjaiba lökték a magatehetetlen társadalmat. Ráadásul Hankiss John Rawls-szal példálózik, röviden: azt feltételezi, hogy van egy pont a történelemben, ahol tabula rasat „csinálhatunk”, megállapodva „a javak elosztásrendjében”. Ez a procedurális felfogás azonban legalább annyi problémát szül, mint ahányat megold(ana): hogyan vegyük elejét a későbbi igazságtalanságoknak?
Hankiss kérdései a következők:
„• Valóban szükség van-e egy ilyen széleskörű társadalmi megállapodásra? -- A sikeres fejlett országok példája egyértelműen azt bizonyítja, hogy szükség van rá.• Lehetséges-e egy ilyen megállapodás megkötése Magyarországon, a következő években, évtizedben? – Nagyon nehéz, de nem megoldhatatlan feladat. S ha megoldható, akkor:
• Kik volnának a tárgyaló felek?
• Milyen társadalmi érdekeket kellene figyelembe venni és egyeztetni?
• Mi volna a formális kerete, intézményi háttere e tárgyalásoknak?
• Milyen „roadmap”-et kellene követni, vagyis milyen sorrendben kellene megtenni az egymást követő lépéseket?
• Hogyan lehetne biztosítani a széleskörű, tartalmas társadalmi részvételt a folyamatban?
• Mi volna a végtermék? Egy Szerződés, amelynek bizonyos elemei bekerülnének a megújuló alkotmányba? Vagy?
• Hogyan épülhetne be ennek a megállapodásnak a szelleme és szabályrendszere a közgondolkodásba, a magyar társadalom mindennapi magatartáskultúrájába?”
Válaszaink ebben a sorrendben: nem, nem, senki sem, semmilyet, nem volna, semmilyet, sehogy, semmi, sehogy.
S persze, az alapvető kérdés nem is szerepel a felsorolásban: miért is lenne szükség társadalmi megállapodásra? Mi indokolja ezt? Jó, „nem alakult ki a javak elosztásának egy a társadalom többsége által úgy-ahogy elfogadott, többé-kevésbé igazságosnak tartott elosztásrendje”. Az eredmény minden bizonnyal a Újabb Gazd Nagy Mechanizmus lenne, amelybe bedobáljuk az anyagi és nem anyagi javakat, aztán az igazságosan szórná szét ezeket a társadalomban.
A Nagy Kiegyező Tanács szerencsére sosem fog összeülni, mivel az egész nem több egy jól kiszínezett humbugnál. Hankiss technokrata elképzelései korábbi találjukkimagyarországot-kampányát visszhangozzák, nagyobb léptékben. Csak egy a baj: Magyarország már ki van találva.
