Mivel a vízhelyzet változatlanul fokozódik, ráadásul a kollegák folyton buzerálnak, hogy szakmailag nyilatkozzam árvíz/gátvédelem ügyben, így most elérkezett a kegyelmi pillanat, amikor a Tisztelt Olvasóközönség is bekukkanthat a gátvédelem rejtelmeibe, közben pedig megtesszük tétjeinket a hazai árvízi védekezés jövőjével kapcsolatban is.
Magyarország lakosságát az árvízi probléma földrajzi adottságok miatt mindig is az átlagosnál jobban birizgálta; az sem valami viccből alakult úgy, hogy Janus Pannonius költői munkásságának egyik leghosszabb verse, a De inundatione is egy árvízről szól. Érdemes tudni, hogy veszélyeztetettségünk ebből a szempontból Európában az egyik legnagyobb – talán csak Hollandia van előrébb a kockázati szopórangsorban. (Amúgy az is megérne pár flekket, ami vízügyileg Hollandiában folyik [képzavar]; az egykori Zuiderzee-program és Delta-projekt vonalán lakhatóvá tett holland mélyföldek egyes részein élni olyan, mintha valaki időzített bombán üldögélne. Szóltam.)
Ha csak az aktualitásokat nézzük, akkor biztosan elmondható, hogy ami a hetekben nálunk esőzésben és áradásban zajlik: átlagon felüli. Az egyszeri fórumozók körében meg is indul a találgatás a miérteket illetően, továbbá hogy mi/ki a felelős. Rövidebb távon előkerül például a hegyvidéki erdőirtás, mint az erózió, majd szabadon lezúduló vizek jelenségeinek előidézője (közkeletű megfejtés szerint ezt a cigányok okozzák), hosszabb távon pedig az éghajlatváltozás (azt pedig ugye a zsidók csinálják). Persze távol áll tőlem, hogy bármelyikből poén legyen, mert mindkettő súlyos tény, ám megfejtésük nem ennyire egyszerű.
Nyilvánvalóan súlyos probléma, hogy az árvizek tetőző szintjei emelkednek. Erre célszerű szemléltető példát keresni. A tiszai árhullámok tetőző szintjeinek statisztikájából kiderül, hogy 1876-ban Vásárosnaménynál 817 centiméteren, 2001-ben 941 centiméteren tetőzött, a kettő közötti csúcs (900 cm) viszont nem most volt, hanem már 1888-ban. Itt az is fontos, hogy nem csak a magassággal, hanem az előfordulási gyakorisággal meg más egyéb tényezőkkel is jellemezhetők ezek a folyamatok. A vásárosnaményi csak egy példa volt, de ha sokáig nézegetünk ilyen értékeket mutogató táblázatokat, akkor szerintem az látszik, hogy a nagyobb magyarországi folyók csúcsok idején átlagosan kb. 1 méterrel tetőznek magasabban, mint 120-150 éve – persze egy ilyen általánosításért egy vízmérnök vagy hidrológus valószínűleg megdobálna. Tehát ennyit nyom a latba az erdőirtás és az éghajlatváltozás. Viszont az is látszik, hogy az emelkedés nem robbanásszerű, és nem is a közelmúlt fejleménye (vö. 900 centiméteren tetőző Tisza 1888-ban).
Azonban a technikai innováció, a gátépítés fejlődése, a védekezés mobilitásának tökéletesedése már egy ideje elvezetett ahhoz a társadalmi tudathoz, hogy Magyarországon tulajdonképpen árvíz szempontjából nagyrészt védettek az emberek. A nagyjából tízévenként bekövetkező jelentősebb áradásokat, és az azokról tudósító katasztrófaképeket talán gyorsabban felejtik az átlag zemberek és polgárok, minthogy ki volt az a G. Nagyné Maczó Ágnes. Hajlamosak vagyunk elhinni, hogy a 8 MBit/s-es internet, meg a faszon hegedülő okostelefon korában már nem bír beütni egy olyan, hogy áradás, meg esőzés – pedig, ugye.
(lazán kapcsolódó, víztúladagolásos hangulatvideó)
Biztonságérzetünket csökkentheti, hogy bár gátjaink ránézésre rendben vannak, egy részük gyenge, vagy minősíthetetlenül szar állapotban van. Nulladik kézből tudom. Ebben már egyszerűbb felelőst találni, mégpedig a kommunistákban (illetve pontosítok: a rohadt kommunistákban). Százával lehetne hozni a példákat, hogy a szovjet rendszerben egykor virágzó ún. optimista természetalakító politika milyen károkat okozott. Például ott van egy rakás túlszabályozott folyószakasz, melyek közül - nem tartozik szorosan a tárgyunkhoz, de szemléltetésnek megemlíteni érdemes - legutóbb a Mohácsi-sziget ügye került előtérbe: a történt úgy fest, hogy1983-ban keresztgáttal zárták el a Duna mellékágát a mohácsi Szabadság-szigetnél, hogy az építmény segítségével átvezessék a vízfőnyomó-vezetéket a partra. Miért így? Mert olcsóbb megoldásnak tűnt a keresztgát, mint a meder alatt átvezetni a csövet - a vízmozgás így megszűnt, a víz beposványosodott, a halak kipusztultak, most 450 millió forintba kerül a rehabilitáció (a Heti Válasz cikkezett is erről).
Gátépítésben egyébként nehezen indult a komcsik gépezete. Az 50-es évek környékén a munkálatoknál kordélyos-talicskás építkezéssel dolgoztak, ami ugye a bronzkori hatékonyságtól max. egy lukkal van feljebb. Ennek megfelelően ezek a gátak többségében iszonyú szar minőségűek lettek. Még szerencse, hogy az őstöltéseket később gépesített földmunkával megerősítették, így az egykori taligás rész mára csak mag. Aztán ott van a probléma, hogy mind a Duna, mind a Tisza környékét telebaszták gyengén megépített nyári gátakkal (ezek a fővédvonal alatti alacsonyabb töltések), ami aztán – nem mindenhol, de sok helyen – jól beszűkíti a nagyvízi medret, így csökken az árvízlevezetés.
Nehéz örökség ez. Főképp a hajdani nagy elődök fényében. Még ha korábbról Vásárhelyi Pál neve szerencsére a többségnek mond is valamit, nagy kár, hogy például Kvassay Jenő, az 1879-ben megszervezett Kultúrmérnöki Hivatal szervezője és vezetője ma már nagyjából ismeretlen. Pedig az említett intézménnyel olyan műszaki-technikai bázis jött létre Magyarországon, mely Európa egyik legjobban megszervezett vízügyi szervezetét alakította ki.
Fontos, jövőbe mutató kérdés, hogy – az aktuális áradás tanulságainak összegzése után – vajon mi a további teendő védekezésnél. Itt jegyzem meg, hogy az ármentesítés nem proli dolog, komoly tudománya van. Módszerekben például megkülönböztetnek szerkezeti védekezést (ide tartoznak az épített dolgok, vö. gát) és nem szerkezeti védekezést (ártérhasználati szabályozás, földhasználati preferenciák stb.). Védműszerkezetből is van többféle: elsőrendű árvízi művek, továbbá árapasztó csatornák (az árvízhozam megosztására, elég jól működik pl. a Lajtán), vannak síkvidéki szükségtározók, és a fővonalakon esetlegesen áttörő víz terelésére kialakított védvonalak is. Ha engem kérdeznek, olyan körülmények között, mint a Bódva vagy a Szinva áradása, az eggyel előbbit, vagyis a szükségtározós témát kellene nyomatni, mert elvileg ez a rendszer lenne hivatott az átlagos hétköznapon cuki pataknak álcázott, nagyobb esőkkor vadállatként áradó vizek megfékezésére.
Emellett minden kormányzat számára érdemes ízlelgetni, hogy az árvízvédelmi művek rendszerének korszerűsítése bár igen költséges, de egyszerűen nem kerülhető meg. Saját bőrömön is tapasztalom, hogy az árvízvédelmi töltések, az azokat keresztező műtárgyak (pl. zsilip) fenntartására a nyolcvanas évek óta reálértéken egyre kevesebb forrás jut.
A vízstratégiai szemlélet terén ismét érdemes tudatosítani: nem országhatárokban, hanem régiókban, természetföldrajzi egységekben kell gondolkodni. Az ország vízbázisai döntően a határokon túlra esnek, így elég sérülékenyek. (Drasztikusabban fogalmazva: vízbázisaink szlovák és ukrán kézben vannak, hörrr.) Építhetünk mi bármennyi gátat, védőművet a határon innen, nyilvánvaló, hogy csak ezzel nem fogjuk tudni a vizeket kézben tartani.
A most hivatalba lépett kormány feladata lesz egy vízbőségre épülő területfejlesztési, élelmiszergazdálkodási stratégia kidolgozása, melynek hiánya egyre égetőbb. Ugyanis nem lehet eléggé nagyra értékelni a Kárpát-medencevidék vízföldrajzi előnyét, vagyis a vízbőséget. (Ez mondjuk az elmúlt néhány hétben kissé túl is ment az elviselhető határon, mi több, ennyi víz szerintem tulajdonképpen nincs is.) Széchenyi óta nem foglalkoztak egységes egész koncepcióba rendezett módon Magyarország természeti, gazdasági, műveltségi-szociális és nemzeti-lelki adottságaival. Hogy is mondtuk? Itt az idő.
*a szerző természetesen gátőr
