Áll a bál a Szlovák Nagybirodalomban, megy a 24 órás ultimátumadás, elborult arccal fenyegetőzés, magyarozás, nemzetbiztonsági tanácskodás. Ha valaki azt képzeli, ez csak belpolitika, erősen téved. Ficónak, a szlovák politikai elit, sőt a szlovák népesség egy egészen jelentős részének magyarfóbiája van. Ezt a szerintem egyre nyilvánvalóbb tényt tessék szíves mindenkinek figyelembe venni, amikor a következő sorokat olvassa.

  Nos, a Fidesznek tényleg semmi kára sem lett volna abból, ha később nyújtja be törvényjavaslatát a kettős állampolgárságról. Ezáltal talán kevesebb szavazatot kapott volna Fico és Slota, talán meg nem. Vagy találtak volna valami mást, amibe beleköthetnek, vagy nem. De egyrészt 1,5 millió erdélyi és félmillió délvidéki, kárpátaljai magyar várta a gesztust. Azt, hogy egy olyan bűnt tesz helyre az új kormány az elsők között, ami mély és nagyon fáj. Gyurcsány ámokfutásának legszégyenletesebb darabját, 2004. december 5-ét.

  Másrészt pedig nem lehet tovább tekintettel lenni Fico őrültségeire. Sőt, a szlovák, román, szerb érzékenységre sem.

  Miért mondom ezt?

  1. Maga a „szomszédok érzékenysége” toposzának felvetése is vérforraló. Vicc az, hogy a tolvaj érzékeny a zsákmányra, és azt várja, hogy az áldozat szemlesütve kerülje a témát. Csehszlovákia 1920-ban dönthetett volna úgy, hogy a szlovák-magyar etnikai határt (ami elég tiszta máig is, nagyobb enklávék nélkül) fogadja el az új határnak, és akkor ma nem lenne probléma. Úgy döntöttek azonban, hogy hódítanak, sőt ennél is többet akartak - Váctól Miskolcig az egész Északi-középhegységet, meg egy korridort Jugoszlávia felé. Csehszlovákia arcátlan tolvajként és megszállóként viselkedett tehát az első világháború után, amit 1945-ben megtetéztek a felvidéki magyarság teljes felszámolásának kísérletével.

  A mai rossz viszonyért tehát gyakorlatilag 100 százalékban Prága és a szlovák nacionalisták a felelősek, annál az egyszerű oknál fogva, hogy ők alkották meg a szlovákiai magyar kisebbséget. Bár Erdély és Délvidék kérdése bonyolultabb, ott is elmondható, hogy az etnikai tényező teljes figyelmen kívül hagyásával, hódító szándékkal húzták meg a határt. Nem az a baj, hogy a túlnyomóan román többségű Fogaras, vagy szerb többségű Al-Duna elveszett, hanem az, hogy olyan akkoriban egyértelműen magyar többségű, határközeli városokat is elvettek, mint Nagyvárad, Zenta, Szabadka vagy Nagykároly. Ezen szomszédaink egyszerűen tehát hódítók és megszállók, és ez erkölcsileg 90 év után sem változott meg, akármennyit is tisztogatták etnikailag az említett városokat, meg másokat.

  2. De az erkölcsi mellett, sőt afölött van egy gyakorlati érv is. Az, hogy a „szomszédok érzékenyégét” hímestojásként kezelő magyar külpolitika akkorát bukott, mint Adolf '45-ben. Fico úrnak megköszönhetjük, hogy megsemmisítette azt az illúziót, hogy ha szépen bánunk a megszállókkal, majd elfelejtik, hogy megszállók, és hagyják nemzetként élni a határaik közé került magyarokat. Nos, nem, nem hagyják. Göncz Kinga, meg nyolc éven át az egész zseniális magyar külpolitika hiába ment le laposkúszásba a Szlovák Nagybirodalom előtt, csak megaláztatást kaptak cserébe. A laposkúszás, mint taktika nem működik, mert nem az a baja a szlovák nacionalistáknak, hogy a magyarok nacionalisták, hanem az, hogy léteznek.

  A vicc az, hogy még akkor sem lenne béke és barátság, ha az utolsó magyar is elszlovákosodna, vagy áttelepülne, mert akkor is megmaradna a magyarokkal szembeni történelmi fóbia. Ez ellen nem lehet mit tenni, mert a szlovák identitás alapjait építik erre. Arra nincs idő, hogy kifejtsem, de a laposkúszás a többiekkel szemben sem működik, mert a Balkánon az ilyen gesztusokat nem európaiságnak, hanem gyengeségnek nézik. Röhögött is Románia a 2002. decemberi Kempinski-afféron. Ha tényleg tartósan segíteni akarunk határon túli testvéreinken és nem csak nyújtogatni agóniájukat nyomorult kis kompromisszumokkal, akkor egy új magyar külpolitikának kell születnie, ami üt, ha ütik, és nem törődik azzal, hogy a másik kezében túsz van. Lehet, sőt biztos, hogy ez rövidtávon rossz az elszakított területek magyar közösségeinek, különösen a felvidékinek, de hosszú távon biztosan nem.

  Mindaz, amit írtam, nem jelenti azt, hogy jelentsük be a revíziót, hiszen gyakorlati esély nincsen rá, de legalább saját szótárunkból száműzzük „a szomszédok érzékenyégét”, mint érvet. Politizálni okosan kell, nem úgy, mint blogot írni. Egyetlen dolog számít: a hosszútávú magyar össznemzeti érdek.

  Most per pillanat az a teendő, hogy lehívjuk Fico minden blöffjét, és tegyük világossá a Nyugat számára: ha nem figyelnek ide, és nem segítenek európai megoldást találni a fortyogó nemzeti problémákra, a Kárpát-medence úgy robbanhat az arcukba, mint a Balkán. Richard Holbrooke 1995-ben azt mondta, hogy a magyar háromszög, tehát Magyarország, Szlovákia és Románia Európa következő gyújtópontjává válhat. A szikra még nem került a máglya közelébe, de a rakás ott áll.

  Világossá kell tenni, jó lesz, ha Európa észhez tér, mert mi tovább nem vonulunk vissza.