Ebben a témában rendezett konferenciát a katolikus, az evangélikus és a református egyház a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskolán május 6-án és 7-én.

  Szabó Csaba, a Magyar Országos Levéltár (MOL) főigazgató-helyettese a konferencián rámutatott, hogy túlságosan nagy hangsúly van az ügynökökön, akik többnyire maguk is áldozatok voltak, és történetírásunkban több figyelmet kellene fordítani a tartótisztekre és a jelentések olvasóira. Egy bekezdést ellopok a Magyar Kurír beszámolójából:

  Mezey András könyvtáros (SZTE) az egyházkorlátozás nem-állambiztonsági színtereiről és eszközeiről tartott előadást Csongrád megyére koncentrálva. Mint mondta, a szülőkkel megpróbálták elhitetni, hogy nem jó a kettős nevelés, tehát hogy otthon vallásosan nevelik, az iskolában meg szocialista módon a gyermeket, mert skizofrén lehet belőle, igazodjanak inkább az iskolához. A gyerek hittanra való beíratásáról „lépcsőzetes módszerrel” próbálták lebeszélni a szülőket: először a tanár, majd az igazgató, végül a tanács egy tagja igyekezett meggyőzni a keményfejűeket. A hittanár a hittanórán túl nem tartózkodhatott az iskolában. Volt, hogy a hittanár civilben pingpongozott más tanárokkal az iskolában, és amikor „rajtaütöttek”, kitessékelték az épületből, majd jelentették az esetet. Az 1964-es vatikáni megállapodás után viszont sokan úgy gondolták mind a hívek, mind a pártfunkcionáriusok közül, hogy ezek szerint lehet hagyni működni az egyházakat, hiszen felső szinten is kibékülés történt. A pártvezetőség azonban ezt „jobboldali opportunizmusnak” minősítette. A II. Vatikáni Zsinatot is úgy értékelték, mint amiben pozitív, hogy ezentúl kevésbé lesz tekintélyelvű az egyház, de a „közösségi egyház” koncepciójában viszont már potenciális veszélyt láttak, hiszen az vonzó volt, és könnyítette az evangelizácóit.

  Mezey emellett arról is szólt, hogy miután rájöttek a funkcik, hogy ha a szülők nem keresztelik meg és viszik templomba a gyereket, akkor ezt meg fogják tenni a fránya nagymamák, Nagymama-kongresszusokat szerveztek, ahol megpróbálták progresszívebb álláspontra bírni a fejkendős öreg néniket.

  Fejérdy András (MTA Történettudományi Intézet) a Pápai Magyar Intézet körüli állambiztonsági játszmákról beszélt. Az 1927-ben alapított római intézmény az emigráció kezében volt, és Földes György követségi tanácsos 1963-as javaslatára szerezte vissza magyar kézbe a kommunista hatalom. El akarták ugyanis érni, hogy ne az emigráció tájékoztassa a hazai egyház helyzetéről a Vatikánt, hanem a magyar állam jóváhagyásával kiküldött ösztöndíjasok. Az emigrációt nem sikerült kikapcsolni, a diktatúra nagy bánatára, mivel 1965-ben felépítették maguknak a Szent István Házat. De a befolyásukat sikerült gyengíteni. Kádárék másik megfontolása az volt, hogy a tapasztalat szerint mindig jóval nagyobb esélye volt a püspöki rang elérésére annak, aki Rómában (vagy Innsbruckban) tanult. A kiküldött ösztöndíjasokat tehát későbbi egyházi vezetőknek szánták. Na, és itt jön az érdekes adat. 1965 és 1975 között a kiküldöttek 43 százaléka volt hálózati személy, azaz ennyien jelentettek. Mekkora félelem és bizalmatlanság uralkodhatott ott?

  Bánkuty Gábor tanársegéd (PTE-BTK) a szerzetesrendeken kipróbált államvédelmi módszerváltásról értekezett. Mint mondta, 1953-54-ben az addigi börtöncentrikus, adminisztratív megoldásokat elkezdték felváltani az operatív intézkedésekkel. A rendek elkeseredtek, amikor látták, hogy Nagy Imre hatalomra kerülésével sem sokminden változott, és rá kellett döbbenniük, hogy az illegalitásba vonulás nem működik hosszú távon, márpedig a diktatúra sajnos nem néhány év lesz, mint azt először gondolták. Így belementek abba a modus vivendibe, hogy az állambiztonság elismeri a létüket, ők pedig elismerik az állambiztonság illetékességét. Azaz a rendek úgy viselkedtek '53 után, mint a magyar társadalom 1956 után. 1956-tal többminden megváltozott. A politikai rendőrség eddig a párt ökle volt, ezután a szeme és füle. A rendek levonták a visszarendeződésből a következtetést: jobb, ha hibernálják magukat. Az állambiztonság pedig a korábban rajtuk kipróbált módszert kezdte el alkalmazni a felsőpapság ellen.

  Ezzel kapcsolatban Szabó Csaba még megemlítette, hogy a „békemozgalmi hisztéria” keretében létrehívott békepapi mozgalommal az alsópapságot szerették volna elszakítani a felsőklérustól, de a hatvanas évektől megfordult a trend, és inkább a felsőpapságot igyekeztek megnyerni a hatalomnak, az alsópapság ellenében. Az előadó szerint ehhez hozzájárult a Vatikán akkori keleti politikája is.

  Nemhiába uralkodott el az a mentalitás így, hogy ha a Vatikán egyezkedik a kommunistákkal, VI. Pál pápa pedig fogadja Kádárt (1977), akkor miért ne köthetné a maga kis kompromisszumait egy vidéki káplán meg egy plébános. (Az ötvenes években egy esperes úgy fogalmazta meg ezt, amikor belépett a békepapi mozgalomba, hogy „ha Czapik Gyula érsek nem született mártírnak, akkor én sem”, említette meg előadásában Bögre Zsuzsanna).

  Tegyük hozzá: a vatikáni Ostpolitik és Casaroli engedékenysége azt volt hivatott szolgálni, hogy fennmaradjon a hierarchia, és ne maradjon a nyáj pásztor nélkül, de ennek nagy ára volt. Az egyház nem tört meg, de meghajlott. Ráadásul, ahogy az egyik előadó mondta, a diplomácia egyháza (aminek az Antall József által utált Casaroli volt a szimbóluma) nem akart tudomást venni a mélyben működő vértanúk egyházáról. Jó lenne egyszer utánanézni, II. János Pál miért miért nem állította félre a nyilván jóakaratú, ámde igencsak naiv olasz főpapot, és tette meg államtitkárnak, valamint bíborosnak.

  És ha már Casaroli, említsünk meg róla egy anekdotát. A konferencia résztvevőit és hallgatóit délután a Polgári Magyarország Alapítvány elnöke, Balog Zoltán fideszes országgyűlési képviselő várta az alapítvány Lendvay utcai székházában, ami ugye korábban a Fidesz székháza volt, 1990 előtt pedig az Állami Egyházügyi Hivatal lakott benne (Miklós Imre irodájában jelenleg Balog dolgozik). Mint azt a képviselő elmesélte, egyszer, amikor szupertitkos tárgyalásra érkezett Casaroli bíboros, és az állambiztonság egyik épületében szállásolták el Ferihegy közelében, be kellett őt hozni az ÁEH-hez. Be is ültették egy fekete autóba. Azonban a fuvar közben egy szemfüles trabantos kiszúrta az itthon akkor szokatlan bíborosi kalapot a kocsiban, és rátapadt az állambiztonság kocsijára. Nem is sikerült levakarni az ÁEH-ig. Ott azonban, miután Casaroli bement az épületbe, elvették tőle kalapját, kiküldtek valakit, akit beültettek a fekete kocsiba. A húzás bejött, a trabantost körbefurikáztatták Budapesten. A tárgyalás végeztével csak azt kellett megvárni, hogy a fekete autó visszaérjen a Lendvay utcába, hogy a bíboros visszakapja a kalapját.

  A konferencia anyagát kötetben is ki fogják adni. Reméljük, a fehér hollók csoportjának egyháztörténészei (akik a korszakot kutatják) tovább dolgoznak. Ha ugyanis az egyház nem maga dolgozza fel története eme, khm, ellentmondásos fejezetét, akkor majd feldolgozza más, és abban nem lesz köszönet. Persze a munka folyik: Pál József Békepapok című kötetét még 1995-ben adta ki az Egyházfórum, Tomka Ferenc atya könyvét (Halálra szántak, mégis élünk! - Egyházüldözés 1945-1990 és az ügynökkérdés) pedig 2005-ben a Szent István Társulat, és Mészáros István vagy Adriányi Gábor is több, a kor magyar egyháztörténetével és az Ostpolitikkal kapcsolatos művet tett le az asztalra.

  Azonban sokszor nagy az ellenszél. Márpedig sokkal hitelesebb volna, ha az egyházi vezetés teljes mellszélességgel kiállna az ilyen kutatások mellett, nem pedig csupán megtűrné őket.