Az égbeli költészetnapi esten a hatalmas nézőtéren, ahol a fellépésük előtti és utáni időben a művész urak ülnek, Dsida Jenő egy zsöllyét kapott. Későn érkezett vagy nem jó helyre ment vagy csak egyszerűen határon túli, de hát akkor meg mért nem az erdélyiekkel együtt jött, a fenét kell különcködni, ugye, de mindegy, a zsöllyén ül, a térdére könyököl, és nézi a műsort. Amikor az ő percei jönnek, már mindenki tudja, hogy itt mi következik: meg fog dobbanni a magyar szív, a szatmári kölyök most aztán meghúzogatja a magyarság-csavarjainkat, és visszül a helyére, hogy megint amolyan igazibb költői témák ejtsenek mindenkit ámulatba.

  Nincs is meglepetés: a szövegeket nem a fellépő hozza magával, hanem központilag osztják ki, és igen: költőnknek is összeszorul a szíve, amikor ránéz a papírra, mert tudja, hogy egy, csak egy vers jöhet szóba. Általában mindenki elégedetlen a versválasztással, azért ezt tegyük hozzá. De Jenő úgy érzi, olyannyira csak-ez-az-egy-vers-költő lett, mintha az összes többit csak azért írta volna meg, hogy ezt az egyet körülállják és súlyt rakjanak alá. Úgy érzi magát, mint a hangos asztaltársaságban a sarokban ülő csöndes fiú, akinek hülye akcentusa van, és ezért jobban is teszi, ha hallgat, de van egy vicc, csak egyetlen vicc, ami pont azzal az akcentussal elmondva hangzik nagyon jól, tehát ha megszólal az a fiú, akkor csak és kizárólag azt a viccet mondhatja el, azt is közkívánatra, a többiek kiröhögik magukat, és legalább ő is szerepelt. Amúgy is örüljön, hogy ott lehet, fizették az útiköltségét, pedig a CFR-jegyet problémás elszámolni, pláne ha retúr, tehát le sem adhatja a műsor után a szervezőknek.

  Dsida fel is olvassa a verset, a Psalmus Hungaricus felforgató sorai még ott vannak a teremben, a nézőtér fölötti légtérben ki lehet olvasni az egybehangzó „nagytehetség”-megállapítást, ügyes gyerek, jól van Jenci, csüccs.

*

  Valahogy elegánsabb és egyszerűbb ötlet is kézreállhatott volna a sors részéről, mint úgy kicsinálni egy költői testet, hogy feldicséri-felnagyítja, névadójává teszi az egyik testrészét. Ott van a szakszerű és kigondolt módszer, a feledés, hát mért nem lehetett azt alkalmazni rá? Így meghagyta volna a felfedezés örömét néhány rajongónak, akik egyfajta alternatív ikonként kezelhetnék, és hangosan szomorkodhatnának, hogy a felfedezettjükről nem vesz tudomást a közvélemény. De ez a végül alkalmazott módszer kifejezetten aljas a sors részéről: nem nevezhetem méltatlanul elfeledettnek egyik kedves költőmet, ha egyszer körülnézek, és azt látom, hogy sztár. Pedig mennyire szeretném, ha elfeledett volna! Ünnepi műsorok, színis felvételik örök sztárja, igen, sajnos, egy olyan verssel, amit én is nagyra tartok. Nekem is fut tőle a hideg a hátamon, hogyne, de nem építenék rá templomot. Mennyire bonyolult, mennyire összetett dolog így fölfesteni-kidumálni a saját Dsidámat, megszabadítani a nemlétező, mások által viszont egyetlenként létező Dsidától, felszabadítani alóla és tisztes helyre tenni!

*

  Dsida Jenő a két háború közti Erdély legnyugatosabb költője volt. Ha már annyira definiálni kell. Irtózatos, hogy tényleg kell, el kell ezt mondani. A Nyugatban sosem közölt semmit, illetve, hoppá, valami mégis van: Szerb Antal írt róla nekrológot. Amikor eltemették. Akkor szokás. Dsida nem volt Nyugat-szerző, miközben volt olyan Nyugat-szám, ami Wass Albert-Reményik Sándor-duettel kezdődött. (Ki fejti meg, mi van a megfejthetetlen tények mögött, ki érti ezt az egészet?) Dsida Jenő költészete nem szól hazáról, magyarságról. (Hogyan magyaráznám el ezt egy általános iskolai ünnepi műsort szervező magyartanárnak?) Nem sirat temetőt, iskolát, nem harsog, nem henceg, nem busong megmaradás-ügyben, nem akarja, hogy ez tartsa el a költészetét, még csak azt sem akarja, hogy megfesse. (Verseket ír, atyaisten, mekkora verseket!) Amikor egy-egy pillanatra, foszlányokban felcsillannak a sorskérdések génláncai, akkor azonnal szabadkozik. A vers címe: „Kerülöm a nevedet (Erdély)”. A vers nyitánya: „Azt mondják, kerülöm a nevedet, / nem beszélek rólad, nem dicsérlek, / mert a Gonosz csókolta meg a számat.” A másik vers nyitánya: „Vagy félezernyi dalt megírtam, / s e szót: magyar, / még le nem írtam.”

  Szinte ugyanazokkal a szavakkal szabadkozik ezekben a pillanatokban, mint Karinthy Frigyes a Kosztolányi-szerkesztette Vérző Magyarország antológiában, a szándékosan pongyola címválasztású Levél kétoldalas, döbbenetes haza-vallomásának elején (és a címválasztás mögé hadd lássam oda azt a szerzői szándékot, hogy ez a mű NE lehessen klasszikus, nem is lett az, pedig hajajj), valahogy úgy kezd Karinthy, hogy: én még sosem írtam le azt a szót.

  Karinthynak is van egy szégyenfoltja egyébként: őt azért nem kezeli súlyán az irodalom, mert volt humorérzéke.

*

  Dsida a két szék között a pad alatt. Magyarországon ezzel a verssel pont annak a világnak lett címerállata, amely világ az életében (ha hihetünk egyáltalán egy költőnek) azzal vádolta, hogy a Gonosz csókolta meg a száját. Túl nyugatos, túl kozmopolita, túl költő erre a földre - túl nagy magyar a másikra. És mindkét értelmezés mögött ott a felületes, kényelemszerető ostobaság: nem megyünk utána, jól van ő nekünk így is. Mint Hunyady Sándor, aki a novellisztikánk Psalmus Hungaricus nélküli Dsidája. Kolozsváron láncdohányos pesti kávéházi író. Pesten erdélyi író a transzilvanizmus évtizedeiből. Dühös az ember, ha arra gondol, hogy vannak művek is, amiket tök egyszerű volna elolvasni, és megtudni, valójában kik ezek az emberek.

  Azok, akiknek jobb híján dolguk volna kipofozni az általános Dsida-képet, elénk tárni ezt a harmincegy éves nagy-nagy költőt, akire Ady rákacsint az égbeli költészetnapi nagyest után, Petőfi elismeréssel vállon veregeti, Csokonai és Janus Pannonius pedig igyekszik mellé sodródni a fogadáson és hajszálra egyenrangú félként bemutatkozni neki, tehát akiknek dolguk lenne kimosdatni és tisztán elénk rakni ezt az életművet, egyszerűen nem tehetik meg ezt. Mert a pontos Dsida-definícióhoz hozzá kéne tenni valamit, amit nem jó hozzátenni. Dsida nagy költő volt, nagyságának fontos pillére a bátorság - ezt pedig úgy lehetne elhitetni, hogy bevallják: a két nemnyugatos nyugat-szerző, hát igen: hozzá képest mérhetetlenül gyáva alakok voltak. 

  Ugyanúgy gyávák, mint másfelől azok, akik tökéletesen tudják, hogy Dsida nagy költő volt, de mint valami bűnt (?) elkövette ezt a dühös (valószínűleg egy lendülettel megírt), kiváló verset, mintegy ürügyet adva arra, hogy a föntiekkel egy fiókba zárják. Miközben jól tudják, hogy a magyar költészet egyik legnagyobb ajándéka ül azon a zsöllyén.

  Mellesleg a magyar költészet egyik legnagyobb ajándéka. Igen: mellesleg a magyaré.

Szálinger Balázs