Universitas Kiadó, 2009
Jó hogy nincs szobra régi kedves literátoromnak: a fiatal irodalmár most lebontja Osvát váteszi szobrát… majdnem a talpazatáig. Fájt, de el kellett fogadnom: Osvát nem volt az a zseni, akinek tartjuk - kritikusként egyáltalán, lapszerkesztőként pedig inkább szerencsés, hogy barátai a feneke alá gründoltak újabb és újabb, a Nyugat esetében egy végre életerősnek bizonyuló lapot.
Igaz, ennek a lapnak a magyar irodalomtörténet a legszebb évtizedeit köszönheti. De élete volt az irodalom, és csak egyszer hátrált meg, mikor már apósa segélyeiből élt: éppen a Nyugat indulása előtti években hagyja el az országot, és költözik Berlinbe és Párizsba családostul, hátrahagyva a bedöglött Figyelő szerkesztését is.
Ki is volt ezeknek a vad suhancoknak, a fékezhetetlen Adynak és a sok tomboló, pionír tehetségnek a szigorú dadája?
A remek csengésű név sokáig másképp hangzott: Roth Ehezékielként született, anyai ágon a legendás, prágai gólemet feltámasztó rabbicsalád távoli rokonaként. Másik, csak a Nyugat-imádóknak nem jelentéktektelen életrajzi adalék: gyerekkorában, Nagyváradon jó ideig egy házban, egy emeleten laktak a Brüll családdal, a kis Léda felnőttkori naplójában szerepelni is fognak - egy mondat erejéig - Róthék, amikor egy tragikus balasetben meghal Ernő egyik öccse.
Az Osvát nevet csak a pesti bölcsész évek alatt kezdi hivatalosan használni, már a nagyváradi jogakadémia után. Később szinte megtagadja váradi éveit: évekel fiatalabbnak állítja be magát, sokáig még a lexikonokban is téves születési év szerepelt nála (1876 helyett).
Ám a pesti fakultást is félbehagyja, hamar elnyeli a szakma, az újságok, a kritikaírás. Négyesy László - Kosztolányiék majdani professzora - már 1893-tól tartja szabad légkörű irodalomóráit az egyetemen, mégis Gyulai lesz Osvát példaképe és mestere. (A „vitéz kis úr”, Gyulai már pályája már vége felé tart, megérezve ezt meg is puccsolják a fiatalok a Kisfaludy Társaság élén (1899) - ám ez nem a vaskalaposok és a modernek csatája volt, csupán a másodvonalbeli íróknak lett elege a velük szemben őszinte és nyers kritikusból.) Osvát 1897-ben iratkozik át Pestre, évfolyamtársa lesz a magyr irodalomtörténet-írás talán legnagyobbb alakja, Horváth János, "alattuk" pedig ott jönnek: Szabó Dezső, Szekfű Gyula, Supka Géza... Majd 1901-ben Babitsből is gólya lesz... Nem csak innen szerez barátokat: egyik legkitartóbb harcostársa [hú, menő még ez a szó? nem a munkásmozgalom történetéből ragadt rám?!] a jurátus Fenyő Miksa lesz.
Első törzshelye Pesten a Salon az Andrássyn, és ahová első írásait küldi, melyeket ennek asztalánál ír: az Benedek Elek Magyar Kritikája. Majd gyorsan bekerül a legnagyobb nevű lapokhoz: Budapesti Hírlap, A Hét - utóbbinál a kissé despota (vagy csak bogaras) Kiss Józseffel (ő, a későbbi despota a Nyugatnál) nem jön ki annyira és kikopik. Írói példaképe Ambrus Zoltán, s nem csak a távolból csodálja: követi a mestert minden korcsmakörútján, fegyverhordozóként elkíséri hajnalig tartó kártyacsatáiba.
Nem indult zseniként, se íróként, se kritikusként: szakmai pályáján még Gyulai, khm, nem kicsit ódon, klasszicista esztétikája a bibliája, „erősen normatív” bíráló. szerkesztőként majd messze meghaladja önmagát, illetve a gyulais kereteket.
Aztán érdekes újdonság volt nekem (lesz mér néhány), hogy a Nyugat előtti lapkezdemenyek egyikét, a Magyar Géniuszt a Honvédelmi tárca támogatta anyagilag: fizetett reklámok és cikkek útján... A lap afféle "fehér újságként": békés családi lapként indult, már talán nehéz elképzelni, ahogy egy esztétikai forradalmat propagáló cikk után egy katonai díszegyenruha-történet vagy egy sorozási közlemény következik. Ennek a fura párosnak a másik tagja egy kiugott kationatiszt volt, enyhén gyanús előélettel: korai nyugdíjazása után éveket volt déli szomszédainknál (tutira valami kém volt...), nincs nyoma annak, mivel töltötte el ezeket az éveket... (Az említett Mihailovits István szerkesztője is volt a lapnak, nem csak a katonai rovatok írója.) A Géniusz korábbi szerkesztősége nem nevezhető tehetségkutatásnak: Kaffka Margit kéziratait például az asztalfiókjában pihentette az előző szerkesztő, Basch Árpád. Kaffkát a lappal együtt örökölte meg Osvát, őt így fedezték fel...
1902/1903: a Géniusz csődje után szétszóródnak hőseink, irodalomtörténetünk nagyjai nősülésekkel mérik fel erejüket a jövendő nagy vállakozások előtt. Osvát is eltűnik a színről, hazatér (e szóra ő biztos egy fanyar fintort vágna), elveszi a biharszéplaki Steiger Cornéiát.
A Figyelővel térnek vissza 1905-ben, de csak egy lobbanás az egész. Amin megdöbbentem, mert nem emlékeztem rá: Osvát már annyira szegány, hogy apósa tartja el, nejével inkább külföldön kutat lehetőségek után, megjárja Berlint, Párizst - kitelepülési széndékkal. A laphoz már senmmi köze, gyakorlatilag Elek Artúr stb. szerkesztik. (Azért több egy elődnél: a Nyugat fejlécében majd az fog szerepelni: a Figyelő új folyama.)
Utolsó fejezet: utolsó illúziónkat is elveszítem a zseninek beállított literáror iránt: megtudom, Adyt nem csak nem szerette (sokan nem ki nem állhatták egymást a társaságból), de - mint az megvallotta egy barátnőjánek - nem is értette. Talán csak a többekre hagyta, hogy Adyt használják mint az ügyeletes géniuszt.
---------------------
Osvát kultuszáról talán elmondható: kétszer támadt fel: mindjárt öngyilkossága után, hiszen a lap jócskán túlélte őt. 1945 után viszont szívlapáttal szórta rá emlékére az oltott mészt Lukács György: sosem szívlelték egymást, és ennyi bőven elég volt a komancs esztéténak egy újabb kivézéshez. A Nyugathoz ugyanis nem Osvát, hanem Ignostus protezsálta be ifjúként.
Vaskos regény is született róla: Földi Mihály Csillagok felé c. munkája.
Majd csak a rendszerváltás után támad fel ismét: legfőbb kutatójának talán Fráter Zoltán mindható, és aki ismerkedni szeretne vele, annak ajánlom összegyűjtött aforizmáit. Na azok tényleg zseniálsak tudnak lenni.
