Döbbenetes, mennyire képtelenek szembenézni azzal, hogy mennyire demokrácia-rombolók voltak és mennyire hiteltelenek. Döbbenetes, hogy számukra még ma is meghatározóbb a népi-urbánus ellentét, mint minden más. Döbbenetes, hogy ez az értelmiségi réteg mennyire nem méri fel saját hiteltelenségének okait, illetve mekkora szerepük van a szélsőjobboldal megerősödésében. (Medve kommentje) 

  A komótosan közeledő áprilisi választások előtt új mém jelent meg a kiábrándult baloldali-liberális közírók között. Szájról szájra, orról orra terjed a véleményvírus, miszerint a kétezertízes magyarországi politikai felállás 2002 Franciaországát idézi, ahol a progresszió iskolázott, világias képviselőinek nem maradt más, mint befogott orral leszavazni a kisebbik rosszra.

  Eddig három helyen találkoztam a kínos szembenézés elkerülésére kiválóan alkalmas gondolatmenettel.

*

  Január végén Mihancsik Zsófia vázolta fel a meglepő képletet, A csalóra szavazz, ne a fasisztára címmel.

  „A képletben tehát mégiscsak Orbán Fidesze áll Le Pen és a Front National helyén. Chiracén meg a szocialisták. Az elviselhetetlen, tűrhetetlen, siralmas MSZP. (...) Egyszóval: ami engem illet, én átveszem a francia elnökválasztás első fordulója után elterjedt szlogent, még akkor is, ha a korabeli egyenlet mindkét oldala túlzás (hiszen már a franciáknál is az volt, de hát ez a szlogenek természete): »Votez l’escroc, pas le facho!«, azaz »A csalóra szavazz, ne a fasisztára!« Amit megfontolásra ajánlok minden elbizonytalanodott liberális és baloldali honfitársamnak.”

  A közírónő meghökkentő gondolatmenete szerint tehát a Fidesz a véletlenül erőre kapott széljobb bohócpárt, az MSZP pedig a hatalmasra nőtt Chirac-tábor. Nem tudom, hogy egy magára valamit is adó véleményvezér hogyan írhat le egy ennyire alaptalan, félrevezető hasonlatot. A képlet valóban létezik, csak más szereplőkkel: a Chiracékhoz hasonlatosan középjobb, mára kissé lomhává vált, néppárti, kormányképes erő a Fidesz; és megeshet, hogy a szocialistákat megelőzve a szélsőjobb lesz - jócskán lemaradva - a második helyezett, á la Le Pen. A szocialisták és liberálisok maradéka pedig úgy jár, mint a francia baloldal 2002-ben: a harmadik és a futottak még helyekre szorulnak. Ha az idézett francia példa alapján gondolkodna Mihancsik, a baloldalt a Fidesz támogatására szólítaná fel. Izé, ez nem egy túl életszerű feltételezés.

  Mihancsik viszont csak az első fecske volt: egy más környezetből érkező, más felületeken publikáló újságíró lett a következő finnyás orrbefogdosó.

*

  Az Index sokszínű palettájának balliberális szélén található Miklósi Gábor, a „Valahol megint felsír egy gyerek” végződése miatt elhíresült döbbenetes(en részrehajló) ózdi riport elkövetője is január végén írt egy nem kevésbé - hogy is fogalmazzunk - tenyérbemászó publicisztikát Befogott orral, halkan anyázva címmel.

  A kiábrándultsággal, undorral és dölyffel átitatott írásban Miklósi őszintén bevallja egy komplett társadalmi réteg megrendülését: „Van Magyarországon vagy kétszázezer iskolázott, világias, progresszív baloldali és egyben liberális választó, akikben az áprilisi parlamenti választás közeledő időpontja egyre erősebb riadalmat és tanácstalanságot kelt”.

  Ezután felsorolja a lehetőségeket: „az MSZP egy ideológiailag elsekélyesedett, hiteltelen, hazug, bukott, gyenge és tehetetlen párt”. „Az SZDSZ kimúlt, szétesett, az elvtelen politizálás néhány év alatt előbb vidéken, majd Budapesten is teljesen lemerítette a párt amúgy is véges társadalmi erőforrásait.” „Az MDF már több ciklus óta egyre inkább egy, a politikai kommunikáció szélcsatornájában áramvonalasított végbélkúpra, semmint értelmezhető politikai programmal, kontúros értékrenddel bíró pártra hasonlít.” „Az egyszerre kváziliberális, ökoszociális és gyanúsan tőkeellenes LMP nyár óta képtelen koherens üzeneteket eljuttatni a választókhoz.”

  Viszont hiába a fenti, súlyosan ítélkező megállapítások, a szerző annyira idegenkedik a konzervatív, jobboldali, és - sajnos - bármilyen nemzeti (az ő szóhasználatával: nacionalista) gondolattól, hogy - őt idézve - a kárminimalizálás jegyében majd elmegy, és befogott orral, halkan anyázva behúz az ikszet valamelyikre. Már most hányingere van az egésztől - teszi hozzá gusztososan Miklósi.

*

  A két cikk közé Kis János, a balliberális oldal tótumfaktuma épít hidat. A Beszélőben megjelent, Van kereslet liberális pártra címmel megjelent interjúban arról beszél: „Vannak, akik azt mondják: nos igen, az MSZP velejéig korrupt, de hát Chirac is az volt, a francia baloldal mégis rá szavazott, amikor Le Pent kellett megállítani. Igaz, befogták az orrukat. Majd mi is befogjuk”.

  Kis János, akit azért sokáig a lövészárkok jobb oldalán is illett komolyan venni, ezzel a magára vállalt véleményével besorolta magát a közéleti moralitást relativizáló, az évszázados törésvonalak mögé behúzódó, kettős mércét propagáló figurák közé.

*

  Mihancsik, Miklósi és Kis mást gondolnak a világról, mint mi (nem mintha a „mi” nem egy ezerfelé ágazó, sokszínű véleményrendszert takarna). Ezzel nincs semmi baj. A bármilyen világnézeti rendszer szélén álldogálókkal szemben hiszünk a szabadságban, a hagyományban és a vélemények sokszínűségében - ahogy az egykori UFi önmeghatározásában áll. Tudjuk azt is, hogy a fenti három szerző sem áll szükségszerűen egy platformon, de ezekben a változó időkben bizony egy tutajra szálltak fel mindannyian.

  És az a legszomorúbb, hogy - a közhelyes szállóigét idézve - semmit sem tanultak, semmit sem felejtettek. Megelégszenek az odvas népi-urbánus, reakciós-progresszív tábormentalitással, és 2010-ben sem erőltetik meg magukat, hogy kísérletet tegyenek az egy helyben járással felérő gondolati sémák meghaladására.

  Senki nem kívánja, hogy a jobboldal támogatására szólítsanak föl. Senki nem várja el, hogy balliberális gondolkodók hirtelen megvilágosodva jobboldali, konzervatív nézeteket kezdjenek el terjeszteni. Senki nem vitatja el jogukat, hogy a magyar jobboldalnak nevezett vegyesfelvágottat elemezzék, kritizálják, szétszálazzák. Sokszor mi is ezt tesszük, by the way.

  Az viszont elvárható, hogy a józan ész mindig, minden időben érvényes platformján állva, a maguk nézőpontjából elemezzék az idáig vezető utat, hogy vajon miért is áll történelmi vereség és széthullás előtt a baloldali és liberális tábor, ahová önmagukat besorolják. És mi ebben a maguk és elvbarátaik felelőssége. Jó, tudjuk, az is egy elavult keresztény-konzervatív szó. Árvalányhajjal, Horthy-barokkal. Van egy rossz hírünk számukra: ezek az idők jönnek vissza. A többit megírta Medve kommentelőnk, lásd a mottót.

  Alapjáraton pesszimistaként nem osztom azokat a nézeteket, hogy tavasszal egy teljesen új korszak fog eljönni Magyarországon, ahol a baloldal és a széljobb a saját köldökét fogja nézegetni, miközben a Zorbán s.k. fog fákat és virágokat ültetni a konzervatív Kert-Magyarország nagyobb dicsőségére. Átkozottul nehéz feladatok zuhannak majd az új kormányzatra, miközben a közéleti-intellektuális viták során is új válaszokat kell megfogalmazni egy változó világ dilemmáira. Azok a baloldali, liberális gondolkodók és publicisták, akik most befogott orral fanyalognak a közelgő fasisztaveszélyen, lemaradhatnak és kimaradhatnak - egy remélhetőleg sokkal reálisabb, életközelibb problémákkal foglalkozó - közéletből.