Sosem volt erősségünk a Konzíliumok dokumentálása, lassan szoktak elkészülni a beszélgetésekről szóló összefoglalóink. Most abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy többen is írtak a szombati nemzet:reblogról, így mi egyszerűen reblogoljuk őket. A beszámolókért köszönet (időrendben) a Körképnek, Tempetőfinek és az Archiregnumnak, a magvas gondolatokért pedig Bálint Csabának, Demeter Szilárdnak és Király Zsoltnak, a ceremóniamester Ablonczy Bálint volt.
Délután kezdődött a reblog, Ablonczy kolléga moderált, Felvidék, Délvidék és jómagam mint Erdély és Partium jártunk dervistáncot alapkérdéseken. Én sem vagyok reprezentatív mintavétel, de ahogy kezdett összeállni a háromosztatú kaleidoszkóp, egyre inkább erősödött bennem a régi gyanú, hogy bár következtetéseink hasonlóak, különböző premisszáink vannak, mások a történeteink. Ebből kellene összefejlődést generálni, vigyázó szemeink Pesten. Az anyaországi közönség empatikusan asszisztált belső útjainkhoz, tényleg figyelmesen hallgattak, kivéve egy tajtrészeg asztaltársaságot, amelynek legsörbedagadtabb agyú figurája kitántorogva visszaszólt, hogy „hitelelesek vagytok”, no igen, korsó által világosan.
A Konzílium a nagyon otthonias hangulatú IX. kerületi Trapézban került megrendezésre. Padlástér, hangulatvilágítás, kell ennél több? El is kezdődött a nagy izgalommal várt kerekasztal beszélgetés, a padláson szép számban gyűlt össze a tömeg. A kérdésekre Ablonczy Bálint moderálása mellett a Serbia Insajd, Mondolat, Mandiner, Konzervatórium és a Körkép színeiben, Bálint Csaba, Demeter Szilárd és Király Zsolt, adtak tökéletesen felépített, szórakoztató és egyben elgondolkodtató válaszokat. Beszélgettünk arról, milyen is a kisebbségi magyarok élete Délvidéken, Erdélyben és a Felvidéken, milyen támogatás lenne a legmegfelelőbb Magyarország részéről a külföldi magyarság részére, menő-e a magyar identitás, hogyan lehetne összefogni a magyar kisebbségi fiatalokat, milyen a viszony az Európai Unióval és mennyiben osztja meg a külföldön élő magyarokat az országokon belül fellelhető több kisebbségi érdekeket képviselő párt, szervezet.
A kérdésekre adott válaszok elrepítették a hallgatóságot ezen területek minden pontjára. Sokszor volt olyan érzésem, mintha nem is egy zárt térben ülnék, hanem utazgatnék a vajdasági, erdélyi és felvidéki települések között, beleélte magát az ember az ottani történésekbe. Egyszóval a beszélgetés nagyon élvezetesre sikerült. Utána a témák még bővebb fejtegetése az asztaloknál folytatódott. Persze elősegítette az oldott hangulatot egy-két helyi tálcazsonglőr és mutatványos is. Remélhetőleg felkerül majd a videó is az eseményekről, mindenkinek ajánlom.
Contact Lost
És a rövid személyes kitérőt követően vissza a fővonalhoz. Némileg eltérő hangszereléssel, de mindhárom vendég egyet értett abban, hogy talán a legfontosabb hiányosság a nemzeti összetartozás kérdésében a megértés és a kapcsolat hiánya. Konkrétan: hogy nem értjük a határon túli magyarokat. Hogy az a kép, ami az anyaországi magyarok fejében kialakult a határon túli honfitársainkról, az végletesen torz. Ez a torzulás többféle formában is megtestesülhet. Megtestesülhet úgy, hogy az adakozó hangulatú anyaországi magyarok poros könyvtári Ablak-Zsiráfokat küldenek a délvidéki gyerekeknek, hogy legalább olvasni megtanuljanak a szerencsétlenek; mintha csak a haiti áldozatokat kellene megsegíteni. És megtestesülhet úgy is, hogy itthon úgy képzeljük el Erdélyt, mint egy mesebeli tündérországot, ahol az élet csupa tánc, vígasság és hétvégi sütögetés; és ahol még hallomásból sem ismernek olyan jelenségeket, mint például a korrupció.
Aztán külön érdekesnek találtam, hogy az anyaországiak dilettantizmusával kapcsolatban első körben nem a már leszállóágban lévő neoliberális politikai körök antimagyar hozzáállását vetették fel, hanem a „magyarnál is magyarabb” radijobb csoportok hülyeségeit. Egyrészt azt, hogy egyes anyaországi csoportok szerint a határon túli magyar területek valami homályos és kifacsart szakralitás folytán egyfajta „szent földnek” számítanak; a helyi magyarság szent rendeltetése pedig kizárólag abban merül ki, hogy a szakrális völgyekben törökülésben őrizze az ősök szellemét, meg a többi, egyelőre nem részletezett szent dolgot. Másrészt azt is kifogásolták, ha – nevezzük nevén a kölköt – a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom tagjai heves zászlólengetés közepette megjelennek egy délvidéki vagy erdélyi kistelepülésen, konkretice kifejezésre juttatják, hogy mennyire nem bírják a többi helyi nemzetiséget, majd szépen hazamennek. Ezzel szemben a helyi magyarság úgy látja a saját helyzetét, hogy ők is ugyanolyan magyarok, mint az anyaországiak, ugyanazokkal az igényekkel és élethelyzetekkel. A magyar identitás megőrzése tehát életük egy kiemelten fontos aspektusa, de nem az egyetlen rendeltetése. A provokatív magatartást pedig határozottan elítélik, mivel a magyarságnak az az érdeke, hogy a helyi más nemzetiségű lakosság tiszteletben tartsa a létezését és jogait, de nem érdeke a nemzetiségek közötti ellentétek feltüzelése, sem az, hogy kölcsönösen kifejezésre juttassák, hogy mennyire utálják egymást.
Totum corpus
Az anyaországiak hibái és hülyeségei mellett természetesen nem maradt el a határon túli közösségek helyzetének és esetleges visszáságainak értékelése sem. Bálint Csaba egy relatíve kedvező képet mutatott be a délvidéki magyarság helyzetéről. Kifejtette, hogy a régi „jugoszláv” mentalitás a magyar nemzeti identitás részleges korlátozása és a jugoszláv összetartozás részleges elismerése mellett igen tág mozgásteret biztosított a vajdasági magyarság számára saját identitásának megtartására és kiteljesítésére. A délszláv háborúk alatt ez a kedvező helyzet természetesen megváltozott: egyrészt kiéleződött az ellentét a vajdasági szerbek és magyarok között; másrészt az elvesztett területekről betelepülő szerbek kábé ugyanannyira utálták a magyarokat, mint korábban a horvát vagy bosnyák szomszédaikat. Szerencsére a háborús feszültségek megszűntével ezek az ellentétek és lecsengtek.
Király Zsolt a felvidéki magyarság helyzetét úgy értékelte, hogy bár a magyarok tudomásul veszik a szlovák államiságot, és közjogi kérdésekben Pozsony felé orientálódnak; nemzeti közösségként továbbra is töretlen egységben állnak az anyaországi magyar nemzettel, ebben az összefüggésben pedig továbbra is Budapest felé fordulnak. Megjegyezte azt is, hogy az erdélyi magyarsággal szemben a felvidékieknek megvan az az előnyök, hogy a felvidéki magyarság és Pozsony között sokkal kisebb a földrajzi és a kulturális távolság, mint az erdélyi magyarok és Bukarest esetében.
Demeter Szilárd az erdélyi és a partiumi magyarsággal összefüggésben több visszásságot is felsorolt. A helyzetértékelése szerint Erdélyben gyenge, lényegében nem is létezik a civil szféra. A másik két határon túli magyar közösséggel ellentétben itt határozottan előkerült az a problémakör is, hogy a helyi magyar politikai érdekképviselet nem feltétlenül képes vagy alkalmas a magyarság tényleges érdekképviseletének ellátására. A civilek érdekérvényesítési képességének hiányában az RMDSZ dönt sok olyan kulturális és egyéb közösségi kérdésben, ahol a nettó politikai döntéshozatalnak normális esetben nem lenne keresnivalója. A pártban folyamatban lévő generációs váltás felveti annak a veszélyét, hogy a most hatalomba készülő ifjú titánok mindenfajta közösségi és kulturális kötődéstől függetlenül tisztán politikai vadászmezőnek tekintik a magyar érdekképviseletet; és szóba került a korrupció problémája is.
Széthúzás vagy sokféleség
Számomra kifejezetten érdekes téma volt annak megtárgyalása, hogy melyek a határon túli magyar közösségek központjai, és van-e esetleg rivalizálás ezen központok között. Némileg eltérő összefüggésben pedig: van-e ellentét a határon túli magyar közösségek magterületei és perifériái, szórványai között. Ez utóbbi kérdésben mindhárom vendég megnyugtatóan negatív választ adott. A közösségi központok kérdésében a Felvidék esetében Pozsony és Kassa került megemlítésre, rivalizálásról nincs szó. A Délvidéken a formális központ Újvidék, míg a közösségi élet súlypontja Szabadka. Újvidék helyzete sajátos, ugyanis úgy lett a magyarság formális közösségi központja, számos nemzetiségi intézmény székhelye, hogy a magyar lakosság részaránya kevésbé jelentős; mindezt viszont jótékonyan egyensúlyozza a város toleráns és plurális szellemisége. Erdély helyzete sajnos ebben az aspektusban is kedvezőtlen: Kolozsvár formális központi helyzete mellett egymással rivalizál a Szamos-parti városon kívül még Marosvásárhely, Székelyudvarhely, Sepsiszentgyörgy, Nagyvárad, és az egyébként teljesen dezintegrálódott Temesvár is.
Csirkefarhát-faktor
Zárásnak pedig egy olyan téma, ami komolyan okot adhat a reménykedésre. Habár az anyaországi magyarság szempontjából December 5.-e szégyen gyalázat, amivel nekünk magunknak saját magunk felé még el kell számolnunk; a határon túli közösségeket nem érintette olyan negatívan a népszavazás. Ugyan mindenhol egyfajta törést okozott, főleg a Felvidéken és Erdélyben, a Székelyföldön pedig időlegesen heves anyaország-ellenes érzelmeket váltott ki; a nemzeti összetartozásban nem okozott helyrehozhatatlan károkat. Így véleményem szerint okkal kérhetjük még egy rövid időre a határon túli magyar testvéreink türelmét, hogy miután végzünk egy alapos nagytakarítást Budapest vonzáskörzetében, majd pár százalékkal megemeljük a bv-intézetek kihasználtságát; rövid úton újra visszatérhetünk a nemzeti összetartozás kérdésére.
Amint kész a videó-összefoglaló, azt is közreadjuk.
