Fóton kezdte kampányát az egyház - írta nemrég a Népszava, a Népszabóság pedig a Demokratikus Hálózat egyik vezetőjével, Kalmár Szilárddal készített interjút a szocialista párt kiszellőztetéséről. Ebben megjegyzik, hogy 2002-ben az ő aktivistáik vették fel diktafonra a keresztény egyházak papjainak, lelkészeinek prédikációit, hogy bizonyítsák: a klérus a baloldal ellen agitál. Itt Szilárd töredelmesen megvallja: egyébként maga rendszeres templombajáró. Ez az érvelés olyan, mint amikor valaki azzal a felkiáltással hárítja el az antiszemitizmus vagy cigányellenesség vádját, hogy vannak zsidó, cigány barátai. Valamint hozzáteszi, hogy biztos abban: „az egyház és a baloldal előbb-utóbb egymásra fog találni. Annyi a párhuzamosság a baloldali ideológia és a keresztény hitvallás között, hogy ez törvényszerű. Persze, ehhez a baloldalnak és az egyháznak is el kell számolnia az elmúlt időszak történéseivel.” (Viszontkérdés, viszontválasz: Miért nem volt Jézus baloldali?)

  Szóval: politizáljon-e az egyház, pontosabban a keresztény egyházak, felekezetek? Részemről megkülönböztetném a szószéki politizálást a szószéken kívülitől. És arra sem árt rámutatni, hogy „az egyház” önképe szerint minden hívőt magába foglal, a politizáló egyházról szóló híradások viszont ugye elsősorban a papokat értik alatta.

  Nyilván nem szerencsés, ha a szertartás közben prédikáció, igehirdetés címén a pap, lelkész kiadós pártpolitizálásba fog (egy katolikus papnak a római irányelvek szerint elméletileg rövid, az aznapi bibliai olvasmányokon alapuló, a hívek életével összefüggő prédikációra kell törekednie). Ugyanakkor nem hiszem, hogy az baj volna, ha - mint azt a püspöki kar is meg szokta tenni -  felhívják a hívek figyelmét arra, hogy a keresztény alapelvekhez legközelebb álló alakulatokra voksoljanak. Tulajdonképpen ezzel arra kérik a híveket, hogy ne legyenek skizofrének. Részemről a csipetnyi szószéki politikától magától nem szoktam felháborodni, inkább a stílustalan, nem éppen elegáns, barokkos-dörgedelmes hangvétel az, ami taszít, de hát ez nem politikától, hanem retorikai készségektől függ. Esetleg a túlságosan plebejus-népi tartalom, amivel még bajaim szoktak lenni.

  Azonban a szószéken kívüli politikát nem hiszem, hogy ellenezhetnénk: mit csináljon egy pap, ha odamegy hozzá Mari néni, hogy tiszteletes úr, akkor most kire szavazzunk? Persze, lehet elegánsan hárítani, de egy kisebb plébániai közösségben, faluban a pap, lelkész sokak személyes ismerőse is. Akkor most ne beszéljen politikáról?

  A hívek közéleti szerepvállalása pedig egyenesen szükséges. Franciaországban a vallás magánügy, az iszlám világban a hitetlenség az - azt hiszem, megállapodhatunk abban, hogy az a jó, ha nálunk mindenki képviselheti meggyőződését a közéletben.

  Ilyenkor jönnek a pluralizmusról szóló dumák, meg hogy mondjuk a pápisták egy idegen hatalom kiszolgálói. Mióta trón és oltár nem paralell mozognak, ez nagy probléma (sőt, trón nincs is.) Az klasszikus ultramontán idők elmúltanak, de azért nyilván okoz némi diszkrepanciát, ha valaki katolikusnak vallja magát nyilvánosan, aztán nyilvánosan szembe megy a római állásponttal (például abortusz-ügyben), ami megintcsak egyfajta skizofrénia. Mondhatnánk, a katolicmust mégiscsak végső soron Róma határozza meg (Mit gondolok, kérded, azt, amit Róma, válaszolom - mondotta volt talán Chesterton). Az egyháznak nem feladata politikai megoldások előterjesztése, ám az erkölcsi irányelvek felmutatása igen. (A szekularizáció, az állam és egyház szétválasztása egyébként full keresztény vívmány, lásd a Rubicon Középkor-számának vonatkozó tanulmányát. A dogmatikus szekularizmusról meg a westminsteri érseket.)

  Ahova ki akarok lyukadni, az az, hogy a Szent Inkvizí Hittani Kongregáció 2003-ban még a Páncélkardinális vezetése alatt kiadott egy iránymutatást a hívek közéleti szerepvállalásáról. Ebben pedig kimondatik pár alapelv, amelyek hathatósan cáfolják az olyan tótawéista álláspontokat, miszerint csináljanak a keresztények amit akarnak, de ne erőltessék rá a véleményüket másokra is. Egy hívő nem választhatja szét magát hívőre és világi emberre.

  „A politikai szabadság nem alapul – és nem alapulhat – azon a relativista elgondoláson, hogy az emberi személy javának bármilyen felfogása azonos értékű és egyformán igaz, hanem inkább azon a tényen, hogy a politika az igazi emberi és társadalmi jó konkrét megvalósításával foglalkozik adott történelmi, földrajzi, gazdasági, technológiai és kulturális környezetben.” (Az az elgondolás, hogy minden eszme egyenlő, egyenlő-e azzal az elgondolással, hogy nem? - kérdi a filozófus.)

  A „lelkiismereti szabadság joga és különösen a vallásszabadsághoz való jog, amelyet a II. Vatikáni Zsinat Dignitatis humanae kezdetű dokumentuma hirdetett meg, az emberi személy ontológiai méltóságára támaszkodik és semmiképpen sem a vallási és kulturális rendszerek egyenlőségére, ami valójában nem létezik. Ebben az értelemben erősítette meg VI. Pál pápa mondta, hogy «a(II. vatikáni) zsinat a vallásszabadság jogát nem arra a tényre alapozza, hogy minden vallás és minden tanítás, a tévesek is többé-kevésbé értékesek; ez a jog sokkal inkább az emberi személy méltóságán alapszik, amely megkívánja, hogy az ember ne vesse alá magát olyan külső kényszernek, amely az igazi vallást kereső és azt elfogadó lelkiismeret elnyomásával fenyeget». A lelkiismereti- és vallásszabadság megerősítése ezért nem mond ellent a közömbösség és a vallási relativizmus elutasításának a katolikus tanítás által, hanem teljes összhangban van azzal.”

  „Ha a keresztényeknek el kell fogadniuk az evilági dolgok rendjéről való másként gondolkodás legitimitását, akkor jogosultak az erkölcsi relativizmust tükröző, a közéletre káros pluralizmusnak az elutasítására is. (...) Itt nem «vallási értékekről» van szó, hiszen ezek az etikai követelmények az emberi létben gyökereznek és a természetes erkölcsi törvényhez tartoznak.”

  Szóval míg a szószéki pártpolitika valóban nem szerencsés eset, azt gondolom, hogy a kereszténység és minden más vallás már a létével politizál, hiszen erkölcsi elvei vannak, hiszen a politika sem szakértők tudományos tevékenysége (kéne, hogy legyen), hanem az erkölcs által meghatározott tevékenység (kéne, hogy legyen). És persze nem tetszik, ha papok részt vesznek a Jobbik keresztállításában, de például a magyar katolikus egyház számos kérdésben igenis, hangosabban kifejezhetné az álláspontját (például a szocik új polgári törvénykönyvével kapcsolatban).

  Részemről meg vállalom, hogy Róma ügynöke vagyok. Inkább, mint másmilyen.