Azt terjesztik róla, hogy lányok vérét veszi, holott csak félhomályos pincében gyógyítja be a kígyómarta lábat. Azt mondják, vámpír járja a környéket, pedig az török áfiumtól jobban kéne félni. Báthory Erzsébetről szól a szlovák rendező gigafilmje, ahol a kegyetlen Thurzó György és a homokosságából eszmélő Caravaggio egyaránt a szép grófnő bájai után ügetnek. A Báthoryt, az amerikai-angol-cseh-magyar-szlovák történelmi drámát laza egy év késéssel láthatja a magyar közönség. Csehországban egymillióan, a Kis Nagy Országban, Szlovákiában 430 ezren látták.
Juraj Jakubisko négy éven át gyúrta a kényes matériát, és végülis nem ejtett át senkit. Mindenki közép-európai drámát kap, végre nem alázza a gőgös magyar a szlovákocskát, és nem gúnyolja a szlovák a kisebbségi magyart. Mert akkor (Uhorsko = Régi Magyarország) még együtt éltünk. Ez a sajátos cseh és szlovák történelemszemlélet az, amely ideológiai párnát tesz a jelenkori filmértelmezés alá.
A késő reneszánsz tabló készen van, él és mozog. Báthory Erzsébet most magányos, szenvedő asszony, aki kegyetlen politikai vagyonszerző csaták és aljas cselszövések áldozata. A törökök ellen vívó férj, Nádasdy Ferenc pedig jobban tenné, ha kikapós felesége mellett töltené a drága időt, mert Báthory egyszerűen jó csaj.
Véráztatta történelmen és szlovák-magyar párbeszéden (mivaan?) túl Juraj Jakubisko egész egyszerűen porrá alázta a magyar filmszakmát, Koltay Gáborostul. Nem mintha rajta kívül sokan szégyenkeznének, hogy nekik nem jött össze egy ilyen léptékű, magyar történelemmel foglalkozó mű. Ide még csak annyit, hogy a sajtótájékoztatón az MTI tudósítója kétszeri nekifutásra se tudta kinyögni a rendező nevét, mire Jakubisko kisegítette: „Gyuri bácsi” – mármint így talán könnyebb lesz boldogulni a Juraj személynév feloldásával.
Történelmi filmet nem sokat pukkantott egyetlen kortárs magyar rendező sem. Ami van, annak meg minden filmkockáját átcsámcsogta és kiköpte a politikai közbeszéd, aztán mi már eleve agymosottan bámultuk meg a cuccot, és jól mögé láttunk a vászonnak, hogy mekkora pénzek folytak el a készítők keze között, huhú. A Fidesz-érának ugye megvan a maga Hídembere meg Bánk Bán operafilmje, szociéknak meg ott díszeleg a Sorstalanság. Aztán? Bizonyára megannyi felfedezésre váró forgatókönyv hever Hiller haver fiókjában, csak hát ugye a pénz, gyerekek, most már nincs az a gyurcsányi bőkezűség, értsétek meg. Nem mintha filmes történelmi filmdrámákká nemesített állami milliárdokkal kellene teletűzdelni a Honfoglalás és a Napfény íze között tátongó ezer évet, de tagadhatatlan a lemaradás e téren. Üdítő kivétel az 1968-ban(!) készült Egri csillagok, hála a tornacipőben rohangáló, kvarcórás török vitézeknek. Jó, volt Tenkes Kapitánya, meg Jókai-regényfeldolgozás, ahol a háttérben fortyogott a '48-as szabadságharc. De azok, úgy emlékszem, tévéfilmek voltak.
Persze még mielőtt azt hinnénk, Fico hozta össze a Báthoryt, említsük meg: a szlovákok nem ezt a filmet jelölték Oscarra, mert nem elég nemzeti. Ez persze a saját nyomoruk és választásuk. És ha különböző szlovákirigységek miatt mégsem tetszene a film, értékeljük csupán azt, hogy most végre sikerült tömegjelenettel ábrázolni pl. egy csatát, nem úgy, mint a Honfoglalásban. Szlovákia országimázsépítésre is kihasználta a sajtóbemutatót Budapest szívében. A Kis Nagy Ország című színes kiadvány - Báthory-melléklettel - nagy tételekben fogyott. Kis Nagy és Büszke Ország.
