A '80-as években az iskolában két fajtája volt a prolinak: az egyik annyira proli volt, hogy ezt nem is szégyellte, az ide tartozók lettek a Michael Jackson- (később Bros- és Milli Vanilli-) rajongók, őket most hagyjuk. A másik változat igyekezett titkolni, hogy ő valójában proli: az ilyenek Mode-osok lettek. A Depeche Mode-rajongóknak is két alfaja volt: a telepiek Dave-et tartották istennek, belőlük nem is lett semmi, s maradtak a telepen; az intellektuálisabb Mode-os proli pedig Martinra esküdött, neki jó esélye volt, hogy idővel megkapaszkodjék az alsó középosztályban, és esetleg még könyveket is olvasson. Ez utóbbiak közül számosan ma a társadalom megbecsült tagjai.
A Depeche Mode-ot egyébként a japánok tették naggyá, amikor a szintetizátoraikra elkezdtek mindenféle gombokat meg kapcsolókat szerelni. A négy külvárosi autószerelő srác ugyanis elkezdte nyomogatni meg csavargatni ezeket a biszbaszokat, s a furcsa prüttyögések olyan egyedi hangzást adtak az amúgy meglehetősen hatásvadász és bazári dallamoknak, hogy - Dave öblös hangjával felturbózva - az örökkévalóság egy kis szelete valóban beköltözött több ezer újpalotai tinédzser szobájába. Tulajdonképpen ma is az a nemzedék viszi a hátán az országot, amelyik Martinék Kovács Ákos-i mélységű dalszövegein tanult meg alapszinten angolul - az más kérdés, hogy úgy is nézünk ki. Az meg még másabb kérdés, hogy Händelen és az Iron Maidenen kívül a brit szigetek semmi érdemlegeset nem adtak a világ zenetörténetének, de még e kettő közül is az egyik igazából német volt.
***
Nyilvánvaló, hogy magára valamit is adó ember sosem szerette a szintipop Coelhóit, viszont egy zavaros szerelmi ügyből kifolyólag - melyben egy hangyászsün is játszott némi szerepet - a hétfő este a Sportaréna küzdőterén talált minket, ahol az időközben elvileg háromtagúvá zsugorodott, valójában öttagúvá bővült DM pöcögtette a talpalávalót. („Amióta Alan kivált, már nem az igazi a Mode” - szokták mondogatni az igazi fanatikusok, amin mi jót kuncogunk.) Helyzetünket súlyosbította, hogy a bő fél évvel ezelőtti, péstadionbeli koncertjükön is ott kellett lennünk, igaz, akkor az esemény nagy részét sikerült a piás sátorban kibekkelnünk.
A közönség gerincét a 30-asok adják: hála az égnek, a tini hülyeségektől időközben megszabadultak, egyikük sem maszkírozza magát fekete űregérnek, és a mellszőrzetét sem daueroltatja senki. Ellenben a nők kicsit meghíztak, némileg megereszkedett a mellük, túl vannak pár csalódáson, és már nincsenek álmaik; a pasik meg kopaszodnak, egzisztenciájuk van, és rászoktak a töményre. A világot, nagyon helyesen, már senki nem akarja megváltani közülük. A hangulat igazi kultúrházi nosztalgiaparty jellegű.
***
Az együttes tagjai öregek és csúnyák. Ez például egy rockegyüttesnél egyáltalán nem lenne probléma, de egy eredetileg alapvetően a tinicsajok bugyinedvesedésére épülő boybandnél már kissé zavaró. Nézzük csak meg, mennyire kúlabban néz ki mostanában az 1955-ben született Angus Young, mint a nála 6 évvel fiatalabb Martin Gore!
A színpadképben - Martin hónaljszőrzetén és az egyre inkább Gálvölgyi Jánosra hasonlító Andrew Fletcher alkohol puffasztotta arcpárnácskáin kívül - semmi extra nincs: az alacsony emelvényen 5 öreg fószer álldogál (pontosabban a dobos bácsi üldögél), mögéjük pedig olyan PowerPoint prezentációkat vetítenek, amiket mi szoktunk a Bevezetés a falleológiába 1. című kurzusunkon. A vetítmények a Corbijn-féle álművészi klipeket idézik, de még közhelyesebbek. A '80-as évek csúcspontjához képest újdonság az élő dob, bár egyáltalán nem hangzik élőnek, ugyanúgy puttyog, mint annak idején Alen gépei. Örök talány számunkra Martin Gore és a gitár kapcsolata: a csávó harminc éven keresztül több száz vagy ezer koncerten át bohóckodott a hangszerrel a nyakában - ennyi idő alatt egy műanyag karácsonyfa is spontán megtanult volna játszani rajta, de ez ennek a festett képű gizdának nem sikerült. Dave Gaham fiatal patkányból öreg patkánnyá változott, de ezen kívül nem sokat változott húsz éve.
A Depeche Mode-dal kapcsolatban az egyik fő fenntartásunk az, hogy ha már valaki ennyi hernyót meg egyéb szert tol, akkor elvárható lenne, hogy ne ilyen szar zenét csináljon. Persze ha a népnek ez kell, hát játsszák ezt; az azonban kifejezett pofátlanság volt, hogy a most hétfői és a tavaly nyári show felépítése, számlistája, látványa, mindene tök ugyanaz volt. Elhisszük, hogy a sok szintizésben a fiúk agyatlan gépekké váltak, de azért ennyi pénzért valaki átprogramozhatta volna őket, hogy Dave ne pont ugyanakkor mondja, hogy Good evening Budapest, meg ne ugyanakkor énekeltesse a közönséget, meg ne ugyanakkor pörögjön a mikrofonállvánnyal, meg ne ugyanazok legyenek a ráadásszámok. És azt se értjük, hogy ha valaki kiégett popsztár, attól még miért nem tud tisztességesen felöltözni.
Ami a játszott számokat illeti, a zenekart vezérlő számítógépek rájöttek, hogy a DM elmúlt tizenöt éve senkit nem érdekel, ezért a régi nagy slágerekkel kell szórakoztatni a közönséget. A koncert elején talán két új vagy annak tűnő nótával melegítenek, aztán jönnek azok a dalok, amiket húszegynéhány éve a walkmanben nyomtak a szünetben az osztálytársak. Mivel a DM zenéjét számítógépek játsszák, minden úgy is szól, mint azokon a szénné másolt kazettákon. Csak halkabban, mert a hangosítás megint pocsék.
A nép így is hálás: amikor kell, fütyül, amikor kell, tapsol, sokan pedig ütemre bólogatnak. Végül is ebben a korban már ez is valami.
