Sajnos az utóbbi időben rengeteg időt töltök kórházban - látogatóként. Eddig se gondoltam azt, hogy az egészségügyi intézményekben lebzselni amolyan nyaralásféle, de voltak minimális elvárásaim. Például az, hogy a betegeket megpróbálják meggyógyítani. Sőt úgy gondoltam, és sok esetben ma is úgy gondolom, hogy az orvosok korunk hősei, akik a lehetetlen körülmények dacára élet-halál küzdelmet folytatnak. A kép árnyaltabb lett.
Ott ücsörögtem a folyosón, amikor az egyik beteg kilépett a szomszéd szobából és közölte az arra viharzó ápolónővel, hogy a szomszédja meghalt.
- Uhhh. Én már nem vagyok itt - hadarta az ápolónő. Kifele még odakiabált valakinek:
- Van egy jó hírem, a 9-esben meghalt valaki.
Aztán nem történt semmi. A szobatársak kitotyogtak a szobából és pizsomástul mászkáltak fel-alá. Mértem az időt. 43 perc múlva került elő az első ápolónő. Egy óra múlva nézte meg orvos. Két óra múlva, amikor elmentem, még nem vitték el a szobából, mert még nem érkezett meg a hullaszállító. Az ablakokat kinyitották, a szobatársakat pedig kiültették a folyosóra.
Az a félelmetes az egészben, hogy ezek szerint nagyobb veszélyben vannak a szeretteink a kórházban, mint otthon. Mert ha otthon rosszul lesz valaki, akkor tudunk neki segíteni, mentőt hívni, de legalább mellette lenni, amikor meghal. A kórházban fütyülnek rá: nincs újraélesztés, még csak a szemét se zárják le. Sőt a többi beteg is veszélyben van, mert a hideg folyosón kell mászkáljon.
De sajnos nem csak ez történt az elmúlt héten, hanem az is, hogy éjjel be kellett rohannom a kórházba, mert nem látták el a beteget, mert nem értek rá. Ha nem megyek be, meghalt volna. Fenyegetőzni kellett és pattogni, hogy történjen valami.
Itt már nem a pénzről van szó. Jó kórházak ezek, adtam pénzt is. Volt, aki elfogadta, volt aki nem. Itt az emberségről van szó és valami ijesztő fásultságról. Olyan mintha néhány orvosnak és ápolónak 1 db pácienst jelentene a beteg, nem egy apát, édesanyát, férjet, feleséget. Mintha olyannyira hozzászoktak volna a halál látványához, hogy már nem is érdeklné különösebben őket. Pedig egy ember halála az nem csak egy hiba, hanem a legrettenetesebb veszteség. Elhiszem, hogy kevés pénzt kapnak, hogy sok a beteg, hogy nincsenek megfelelő körülmények, de akkor is embernek kell maradni.
A privatizáció azért nem megoldás, mert ebben a helyzetben is látszik, hogy a bonyolultabb betegeket nem lehet magánkórházba elhelyezni, mert nincsenek megfelelő műszereik. A magánkórházakban leginkább egyszerű műtéteket hajtanak végre. A súlyos betegeket senkinek sincs kedve ellátni, mert nem tudnak elegendő profitot hozni. Nagyon kevés beteg tudna több milliókat kifizetni egy műtétért, márpedig ha nem fizet ennyit, akkor nem nyereséges egy magánkórházat fenntartani. Gondolom az is szerepet játszik, hogy csak a gyógyult beteg fizet lelkesen, ezért kockázatos olyan betegeket kezelni, akik meghalhatnak.
Most ez egy panaszos írás, de azért a tisztesség kedvéért megemlítem, hogy többségében hihetetlen áldozatos orvosokkal találkoztam és nagyon kedves ápolónőkkel, de sajnos ezek az utóbbi élmények sokkolóak voltak, azért erről írok.