„Ne mosolyogj, Iljics,
Nem tart ez örökké,
Százötven évig
Sem váltunk törökké!”
(Lenin-szobor nyakába akasztott tábla felirata a 80-as évekből, valahol Magyarországon)
A vásárhelyi ún. szaró Lenin négy évtizeddel ezelötti első útja a felállítás helyére (fotó forrása)
Húszéves a köztársaság, csak szólok.
Erre a nemes alkalomra még a Hajdú-Bét-es fazon kormánya is alapított egy azonos nevű díjat. És hogy ennek a díjnak mi köze van Lenin elvtárs folyton-folyvást eltekergő szelleméhez? Ehhez talán bőségesen elegendő megtekinteni egy aranyos családi fotót, vagy olvasgatni a díjazottak névsorát. Na de ki emlékszik már az egy hónappal ezelőtti nyomorult önfényezésre? Inkább vizsgáljuk meg jobban a fenti fotográfiát, amely 1970-ben készült Hódmezővásárhelyen.
Igen szembetűnő, hogy praktikus okokból ugyan, de Lenin elvtárs a köztörvényeseknek kijáró biztonsági intézkedések közepette csücsül egy vállalati Csepel platóján. A dátum alapján rögtön megállapíthatjuk, hogy csalóka a jelenet, hiszen itt még csak hozzák Szabó Iván szobrászművész alkotását, a népnyelvben évtizedekig csak szaró Leninként emlegetett emblematikus szobrot. Persze késöbb vitték is, de arra még két évtizedet várniuk kellett a jó vásárhelyi polgároknak, a kivonulás pedig már nem volt annyira teátrális, mint az itt látható bevonulás.
Azonban a fenti fotó más hasznos üzenetet is hagyott az utókor számára, melyben könnyen ismerhetjük fel a konszolidálódott Kádár-kor néhány jellemző fragmentumát. Elég csak rátekinteni a képen látható személyautók tömegére, melyek közül annak a mocskos Trabantnak az utasa talán éppen a tsz-földekről tart hazafelé az őszi kollektív betakarítást követő elégedett érzéssel. Aztán kedvencem a spanglival a szájában hátratekintő teherautósofőr joviális tekintete, ahogyan nyilvánvaló szemkontaktot kísérel meg felvenni a fotó készítőjével, esetleg érces hangon tudatja, hogy vége a fotózásnak, most már tolatna a picsába.
És igazi gyöngyszem a kép jobbszélén magasodó I. világháborús emlékmű is, az ántivilág kínos maradványa, amely Pásztor János szobrászművész 1938-ban felállított alkotása. A kivont szablyával rohamra induló huszár alakja a horthyfaszista félfeudális rendszer hivatalos művészetszemléletének anakronisztikus formai jegyeit mutatja, melyet szerencsésen ellenpontoz a hírneves orosz puccsista éppen megérkező, kissé görcsösen székelő alakja.
Azért jókedvünk közepette ne feledjük, ez az időszak - a 70-es évek első fele - a húgymeleg Kádár-akol aranykorának kezdődő betetőzése. Már szépen csordogálnak a rendszert életben tartó nyugati hitelek és lassan sikerül teljesen szétverni a hagyományos paraszti társadalmat is, hogy végleg helyébe léphessen a haladó tsz-rendszer. Szépen épülnek mindenfelé a lakótelepek is, ahová például az éltető gyökerétől elvágott proletarizált parasztság egy része is költözik.
Az egyre kínosabbá váló Mindszenty-ügy végére is hamarosan pont kerül, hiszen közeli a megállapodás Kádárék és a Vatikán között, a főpap Magyarországról való távozásáról. Közben a lakosság az évenkénti táncdalfesztiválok felhőtlen hangulatával igyekszik feledtetni a gyorsan megtagadott forradalom emlékét, de az országba áramló szikkadt kubai narancsok is megteszik hatásukat Karácsony tájékán.
Valami ilyesmi volt az a bizonyos puha diktatúra, de a puha jelző csak önáltatás, szimpla hazugság, hiszen nem létezik olyan műfaj, hogy „puha” diktatúra. A mi diktatúránk pontosan attól volt ilyen undorító, hogy önszabályozó módon működött: az olcsó kis alkuk következtében nagyjából mindenki tudta, hogy meddig mehet el. Ha pedig valaki akár csak egy lépéssel is továbbment azon a bizonyos határon, arra a lépésre válogatott és kifinomult módszerekkel reagált a hatalom. Egy hosszú időre berendezkedő diktatúrát nem lehet nyílt terrorral fenntartani, ezt ismerték fel a forradalom után Kádár, Apró, Dögei.
Most térjünk vissza Hódmezővásárhelyre, a szaró Lenin oktrojált szálláshelyére. Ez az alföldi mezőváros az egyik kiemelt célpontja volt a kommunista diktatúrának, hiszen öntudatos polgárok, illetve parasztpolgárok lakták, de a várost körülölelő tanyarendszerre is a jól működő paraszti életforma volt jellemző. Jelentős volt a ló- és sertéstenyésztés, a kovács-, a bognáripar és a téglagyártás is. Vásárhely újkori története egyértelműen a gazdasági fellendülés jegyében telt, amit az egymást követő krízisek (háborúk, gazdasági világválság stb) sem tudtak igazán megtörni, így az első igazán komoly csapást a kulák-törvény és az első kolhozosítási kísérlet jelentette, amely ellen a dél-alföldi parasztság egy részéből 1949-ben komoly ellenállási mozgalom is szerveződött, Fehér Gárda néven. A mozgalom egyik fontos központja éppen Hódmezővásárhely és környéke volt.
Mint köztudott, teher alatt nő a pálma. Vásárhely nemhogy latrinán ücsörgő Lenin-szobrát nem volt hajlandó befogadni, de húsz évvel a gatyaváltás után még Vlagyimir Iljics Uljanov szelleme is messziről kerüli a rónát. Végső soron ezen nincs is mit csodálkozni, hiszen a vásárhelyieket olyan masszívan bombázták a felvilágosult kommancs mantrával, hogy ezt a a kósza kitérőt a mai napig nehezen feledi az itteni lakosság.
Néhány éve a puccsista szobrának fémszínű plasztikba oltott parafrázisával a közelmúlt terhes örökségét is a megfelelő helyre tették a vásárhelyiek, melyről Boros Géza művészettörténész a következőket írja egyik tanulmányában: „A párkányon üldögélő Lenin lentről nézve kedélyes figurának tűnik, lóbálja a lábát, mint aki jól végezte dolgát. (Talán még emlékszünk: „élt, él és élni fog!") A magaslati elhelyezéssel nemcsak a szobor nézete, hanem jelentése is módosult: merev politikai kultuszszoborból kedélyes zsánerszoborrá változott. (Magasból szarik az egészre?)”
Persze a kedélyesség mellett a szobornak van más, fontosabb üzenetértéke is, hiszen Lenin elvtárs szelleme még ma is körülöttünk tekereg. Ha pedig mi is szembetalálkoznánk vele, akkor jusson eszünkbe a poszt elején idézett tábla szövegének végső konklúziója: nem tart ez örökké.