Sztankóczy András helyszíni riportja a szumátrai földrengés kellős közepéről.
„Most aztán lehet látni, ki tartotta be az építési előírásokat és ki nem” – mutat ki Pandu, a szeizmológus a kocsi ablakán, jó negyedórával Padang történetének legsúlyosabb földrengése után. Ha az ember szeizmológus mellett ül, egész más szemmel latja a világot: végül is tényleg, amelyik épület összedőlt, annak a tulajdonosát még jól meg is lehetne bírságolni.
Már ha még életben van.
Pedig a földrengés az első pillanatban csupán ijesztőnek tűnt, nem tragikusnak. A boltnak, amelyikben voltam, kicsit megremegtek a falai, mintha vonat ment volna el mellette.
Csakhogy az egymilliós Padangba nem vezetnek sínek. A boltosok azonnal rohantak ki a szabadba, pont mire megérkeztek az erősebb rengések. Ám ekkor meg úgy tetszett: egy Richter szerinti 7,6-os földrengés leginkább olyan, mintha az ember egy összevissza kanyargó buszon egyensúlyozna. Esetleg gördeszkázna.
De csak akkor, ha szerencséje van: ez az utca ugyanis széles volt, a házak pedig alacsonyak, vagyis kevés dolog tudott leomlani, és az is csupán az út szélére, méterekre tőlem, aki amúgy teljesen ésszerűtlenül az egész földrengés alatt csak arra figyeltem, nehogy a lábam alatt megnyíljék a föld és eltűnjek egy hasadékban, miközben nyilvánvaló, hogy a veszély valójában felülről jöhet. Mikor végre megállt minden, s felnéztem, némileg meglepődve vettem észre, hogy az épületekről eltűntek az erkélyek, a kocsikon téglák hevernek, az úton pedig síró emberek ülnek. De a katasztrófa méretei ekkor sem látszottak: a házak azért álltak, a kocsikkal majd elbíbelődnek a fényezők, az emberek pedig csak ijedtek voltak, s legfeljebb apróbb karcolásoktól véreztek. És ez volt a kép ameddig a szem ellátott - vagyis jó ötven méterig, az utca végéig.
A másik utca ugyanis - ahol pár perccel korábban sétáltam nézegetve az épületeket, köztük a világ valószínűleg egyetlen art deco szörfösboltját - már nem ilyen volt. A szörfösboltnak ugyan csak a tornya ferdült el, de a mellette álló mecset kupolája hirtelen mintha tényleg a földből nőtt volna ki, a sarki szálloda homlokzata pedig a járdán hevert.
És az emberek figyelmesen néztek egy sötétszürke foltot a törmelékhalomban. A folt egy póló volt, kicsit felcsúszott viselője derekán, ahogy a férfi lágyan átölelte a járda peremét. A fejét és testének egy részét eltakarta egy nagy betonkocka. Földrengésnél egy halott éppen olyan idegennek látszik a helyszínen, mint az újságok képein. A por szürkévé teszi a bőrt, beissza a vért, a test nem csak élettelennek tűnik: olyan, mintha soha nem is élt volna.
Néhány házzal arrébb másik, meg nagyobb hotel, az egyik helyiség leszakadt mennyezete alól kihúzom a fél órával korábban otthagyott hátizsákom, kijőve látom, hogy a szálloda jó öt méter magas előtetejének cserepein egy ember ül. Nyilván a szállodából mászott ki, s most nem tudja, mit tegyen, miközben józan ésszel könnyen belátható, hogy egy ilyen előtető sokkal ingatagabb, mint maga az épület. De földrengésnél nem működik a józan ész.
Amúgy nem működik semmi más sem. A mobilhálózat azonnal lebénul, miközben persze mindenki telefonálni próbál. Ilyenkor még legjobb a külföldi mobil, mert az mindig automatikusan megtalálja a több hálózat közül azt, amelyikbe éppen visszatér egy kis élet. A hatóságok azonnal elzárják a villanyt és a vizet, mert mindkettő csak meg több bajt okozhat. Ezt már Pandu mondta el nekem, akivel a hotel előtt találkoztam, amint a romokat fényképezte egy éppen tanulmányúton Padangban lévő japán kollégájával. Utóbbi később meg is jegyezte, milyen hasznos tapasztalat ez neki. Gondolom, az ilyesmi belekerül egy szeizmológus CV-jébe. Ráadásul pont Kobéból érkezett, de az ottani nagy földrengés idején szerencséjére éppen nem volt a városban, bár persze egy szeizmológusnal lehet, ez számít pechnek. Lehet, hogy egy újságírónál is, vagy egyáltalán bárkinél, aki idegenként élhet át egy katasztrófát, úgy hogy abban nem pusztult el semmije, senkije, s hogy aztán később nem belülről jövő, csak a kötelezően elvárt szomorúsággal mesélje el, amit látott, s hogy miközben azt mondja, borzalmas volt, belül valójában örüljön annak, hogy részese lehetett.
Közben egyre inkább úgy tetszett, nem csak az előtetőn üldögélő ember őrült meg, hanem minden padangi. Ahelyett, hogy mentőt hívnának, újraélesztenének, vagy legalább zsebkendőt adnának a vérző embereknek, mindenki eszeveszetten elkezdett rohanni. Az autósok, motorosok dudálva, ordítozva kerülgették a törmelékhalmokat, a kipörgő kerekek alól vakolatdarabok repültek szerteszét. De egyáltalán nem bolondultak meg: „Cunami, menekülj” – ordította angolul egy szemberohanó lány.
Errefelé ugyanis a földrengés csak előjáték, aminek lehet ugyan több száz vagy akar ezer halottja, és néhány napig téma lehet a világsajtóban (tovább nem, hiszen Szumátra ritkán lakott, külföldi alig pedig alig jár erre), de mindez eltörpül egy ilyenkor esetleg keletkező szökőár pusztításához képest, mint amilyen öt évvel ezelőtt úgy törölte el a sziget északi részén lévő Acehet, hogy még mindig nem sikerült a károkat helyreállítani.
Menekülnénk mi is, beülünk hárman Pandu autójába, de sok hasznunk nincs belőle: mivel minden autós ugyanazt az egy dolgot akarja, távolabb kerülni az óceánparttól, belátható, hogy ez egyiknek sem sikerülhet, pillanat alatt reménytelen dugó alakul ki, s úgy tűnik, mintha az amúgy buzgó muszlim padangiak valamilyen pogány szertartás kereteben dudaszóval akarnák távol tartani a vizet.
Egy idő után a földrengéskutató központtal smsben kapcsolatot tartó Pandu leveszi a kezét a dudáról és az órájára néz: „Húsz perc alatt kellett volna ideérnie a cunaminak, most már nem jön”. Ennyit a cunamielőrejelzésről: azt, hogy egy földrengés után lesz-e szökőár, éppúgy lehetetlenség előre megjósolni, mint magát a földrengést. Szerencse dolga.
Padang máskor
A holland gyarmatosítók és a kínai kereskedők által épített történelmi negyedből kivezető főúton araszolunk és nézzük, ami a városból megmaradt. Alig látni olyan épületet, amelyik teljesen összedőlt volna, igaz, olyan is kevés van, amelyik érintetlenül átvészelte a katasztrófát. A legtöbb szerkezete megroggyant, egyes részei beomlottak, de azért a kevés épen maradt ház példáján látszik, hogy a szakembernek igaza van, lehetne olyan épületeket emelni, amelyek könnyedén kibírnak egy ilyen erős földrengést is. És Indonéziában, amely a világ vulkánkitöréseknek és földrengéseknek legjobban kitett országa (hogy mást ne mondjak, Szumátra déli csücskénél van – azaz volt – Krakatau szigete is), kellene is. De ugyanakkor Indonézia még mindig szegény ország is, ahol a legtöbb embernek még jó ideig az lesz a fontos, hogy legyen valami a feje felett, hiába tudja, hogy az a valami rá is omolhat.
És nehéz mit mondani, ha a földrengéskutató (igaz, bérelt) háza sem mutat példát. Pandu otthonának egyik fala egyszerűen kisétált a kertbe: a nappaliból tornác lett. Mire megérkezünk már sötét van, sokan a közeli mecset előtt gyűlnek össze, amely nem csak vigaszt nyújt, hanem a generátorának köszönhetően fényt is. Mások kezdik kipakolni a matracaikat, szőnyegeiket az utcára, hogy a szabad ég alatt, tehát biztonságban töltsék az éjszakát.
De a padangiaknak ezúttal meg ennyi szerencse sem adatik meg: a földrengés után néhány órával elkezd ömleni az eső. S amikor a gépem másnap délben, nem sokkal az első utórengések után felszáll az épségben maradt reptérről, meg mindig zuhog: eláztatva a beomlott házakban maradt értékeket, meg tovább nehezítve a mentést és persze meg tovább növelve az áldozatok számát.
(A szerző a riportot az ezer halálos áldozatot követelt szumátrai földrengés másnapján írta a Népszabadságnak, ahol azonban annak csak egy töredékes változata jelent meg.)