Az ember, aki kimondta helyettünk, az öröklétbe ment. Sokan kísértük, s bár nem láttam a fejekbe, mintha mindenki önmaga félmúltjának temetésére érkezett volna. Meghalt a dal, a hetvenes évek szűrt levegőjének krónikása a történelembe távozott. Az örök barát maradt. És beszélt. Intimitásokról lebbentette fel a fátylat, mégsem volt komor és fekete búcsúztató: „Sári belépett hozzád. Látta, hogy valami történik. Hogy a bal szemedből egy könnycsepp indul lefelé és megáll. Odament, hogy letörölje. De nem volt ideje megtenni, mert te előre nézve, mint ha üdvözölnél valakit, szélesen elmosolyodtál. Ahogy Sári mondta, fültől fülig ért. Aztán még egy lélegzet, aztán egy második, és vége volt. De a mosoly ott maradt."

Barátunk volt ő ismeretlenül is. Régi osztálytárs, távoli nagybácsi, szeretett tanár. Akinek dalait úgy figyeltük, mint nagyapánk régi katonatörténeteit, és olyan pontosan értettük, mint azokat a nagy hallgatásokat, melyeket egy nyomorult rendszer kényszerített ránk egykor. Sokan várták az újabb dalokat. Mert daloknak születniük kell, ez az élet rendje. És Géza biztosan fog írni szövegeket. Mint tette Udvaros Dorottyának, Cserhalmi Györgynek. Azok is jók voltak. De Cseh Tamás játékában jelent meg a maga teljességében mindaz, amit a legbensőnkben érzünk. Azok a szövegek pedig dallam nélkül örökre a fiók fogságában maradnak.

Isten veled Tamás, találkozunk egyszer odafönn.

Én nagyon szeretlek titeket,

éppen mielőtt elmentek,

megváltozik az arcotok, elutazók.

Nagyon szeretlek titeket

nézni, ahogyan elmentek,

vonatok leghátsó lámpái, távolodók.

Nagyon szeretek állni ott, 

vonatok, nézni utánatok,

szeretlek, édes fájdalom, hogy én maradok.