Mivel a csíki székely-cigány konfliktus már a magyarországi médiába is begyűrűzött, és mivel - igaz, teljesen más megfontolásból - Szeklermen hétvégi posztjában a „székely upgrade”-on törpöl (következtetése: „A székelyeket nem lehet keresztezni – legalábbis földi fajokkal semmiképp. Ők – mi – egy másik galaxisból jöttünk. De lovon.”), úgy gondoltam, az esetleges oknyomozó anyamagyar érdeklődők számára kicüvekelem az utat, és összegyűjtöttem a releváns anyagokat (ismétlésképpen, tételezzük fel).

  Először is, mondjuk ki, a székelyek bikkfafejűek, lásd a Székely-magyar szótár szócikkét (ezúton is felhívnám a figyelmeteket a sokszerzős termékre, mondanám, hogy a székely Wikipédia, de ahhoz nagyon el kellene hinnünk, hogy nyelvében él a nemzet). A teljes szöveg:

Különös népség a székelyindiánok, a földből nőttek ki, hegyvidéki sziklás talaj gyermekei, fehér bőrű műfaj. Vannak ilyenyek, vannak olyanyok, és az ilyenyek nem olyanyok. Történelmi hagyományaik közé tartozik, hogy néha elisszák a csatát, de ez láthatóan nem zavarja őket. Feltalálták a rézágyút és a rézangyalt, totemállatnak a rézfaszú baglyot, a rézkor utolsó harmadában a rézágyúból rézüstöt csináltak, az egész kompánia kisdobosokból lettek kisüstisek. Kolozsváron védjegyük a bikkfafejű egyetemista, aki egy mukkot nem tud románul, megtanulni is nehéz nekije, nem is nagyon akaródzik.

Komoly néprajzkutatók szerint a székelyindiánok tulajdonképpen egy nyelvet beszélnek, csak tájegységekként másképp, nevetési szokásaik szerint, pl. a csíkiak és a kovásznaiak háháznak, mert fáznak, a körösztúriak röhincsélnek, az udvarhelyiek surmók, héhéznek, viszont a szentegyháziak össze-vissza röhögnek, amióta várossá avatták őket.

A székelyindiánok a tábortűz körül nem ugrálnak, a tábortüzet szalonnasütésre használják. Hétközben elássák a bugylibicskát a ganédombon, horrormikrobák zabálják le a koma vérit róla, komának, szomszédnak egy a vére. Három nagy ünnepük van, a Péntek, a Szombat, a Vásár- és Ünnepnapok, meg még négy kisebb: Karácsony, Újév, Húsvét és a Disznóvágás. Külön említésre méltó harci dalaik gyöngyszeme, hogyasszongya: "Lakodalom van a mi ucááánkba,/ ide hallszik a fejsze csattogása...", így szól.

A székelyindiánok asszonynak nevezik az asszonyt, nevén a gyereket (a leánkát is). És nem hagyják a templomot és a korcsomát, humoros kedvükben az iskolát sem, mert, ugyi, a betűvetést is meg kell tanulni, de csak viccelnek, más vetéskor nincs kecmec, pityókakapáláskor meg pláne, gyereknek a fődnél a helye, mondok, abból lehet megélni. De amúgy értik a viccet, azt is, ami róluk szól, csattan a csattanó, a székelyindiánok visszkézből társalognak.

Hiedelemviláguk keményvonalas, a lólábú asszonytól az Istenig terjed a skála, mejjeiken megtörik a Lét. Büszke népség, jajj, de büszkén jár, templom után kocsmába mennek, farmernadrágra kötött pulóvert vesznek, alul ing, kihajtott gallérral, rá a bekecs, csizmájuk Puma. Szociábilisak, persze. Dógosak.

Mink, tarisznyából kikandikáló kockás inges véreim, már csak ilyenek vagyunk. És én, a székelyindiánok tiszta ajkú fia mondom, hogy ez az egész szart sem ér nélkülünk, né, ez az izé, hogyishíjják, galakszia.

  Másodsorban: a székelyeket megérteni nyelvi kérdés. Ha még nem láttátok volna, nézzétek meg (újra) Jakab-Benke Nándor Székely nyelvleckéit, nem árt az alapoknál kezdeni. További részek: II., III., IV., V., VI., VII., VIII., IX., X.

  És ha mindez nem elég, keressetek a székely gugliban.