Harangoztak, kolompoltak már jó ideje az ír médiában, hogy végre hazalátogat a nemzeti etaloncsapat, és igen, három bulit is nyomtak Dublinban a profi öregfiúk, Larry, Adam, The Edge és Bono, vagyis a U2, mégpedig 360 fokban. Körszínpadot ígértek, ami mondjuk egyáltalán nem volt körüljárható, mindegy. Az sejthető volt, hogy nem hagyományos lemezbemutató koncert lesz, hanem bedobnak az örökzöldek közül is jópárat.
A gigantikus markolókarmok átemelték ide a zenészeket, és aztán kaptunk vegyeszöldséget, amiből mindenki kotorászhatott. Az igazi, atomkirály, lendületes U2-t is el lehetett hozni, csak nehéz volt kiválogatni a sok kacat közül. Hogy mégis létezik valahol az a Sunday, Bloody Sunday-es lázadó, szenvedő, újra feltámadó U2, az a No Line On The Horizon előadásakor időutazás-szerűen robbant át, amikor lekapcsolták a kivetítőket, és láss csodát, összeállt a rendszer: ők játszanak, a négy ikon, dübörög a basszus, zakatol minden, nem is kell ide fényjáték, nagykivetítő, digitális trükk. Bono rá is tesz egy lapáttal, és azt mondja, milyen nagyszerű ez a nemzet, 1916-ban kivívtuk a szabadságot, és most pont ez fog átsegíteni minket a recesszión. Na ez kellett, de komolyan, az állásféltő, megszeppent íreknek, hogy valaki pozitív anyagot lökjön az infúzióba. Eddig ült nagyon a show, magasba emelkedtek az ír (lengyel, orosz, cseh) zászlók.
Az önazonosság pillanata után azonban görbült a tér, jött az üzenet az Obama-kampánydallal (Walk On), amelyet nem másért, mint Ang Szán Szu Csi szabadulásáért ajánlott fel Bono a 360 fokos oltáron. A soha el nem rontható Where The Street Have No Name után Bono Voxról már csak premier plánban hiszi el az ember, hogy szívből nyomja a rockot, mert amit a színpadon látunk, az már multicégek heppeningje valami homályos összefogásról a béke zászlaja alatt, közben nyomhatod emeltdíjasra az smst. Elmondom.
Ha csatlakozol, akkor regisztrálj a honlapjukra, és kiszabadíthatod Ang Szán Szu Csit, a burmai demokratikus erők vezérét, a szigorú Bonobácsi tarsolyodba rakja Desmond Tutu szavait a together is better feelingről, és máris indulhatsz katonai sildessapkás kisdobosként szegénységet, háborút felszámolni, ügyesen, meggyőzően, véletlenül épp a One című számot dúdolva. Jó, ténylegesen very fasza, hogy létezik ilyen világmegmentő alapítvány, de ha nekik a U2 kell, hogy tudjanak róluk, akkor bocs, de ott van a reggeli tévés beszélgetős, és húzzanak oda kampányolni.
És hogyha a U2 (Bono?) jobban érzi magát, ha békefelhívást intézhet a világban sok helyen a zenerajongókhoz, akkor én személy szerint maradok az otthoni zenebömböltetésnél, és maximum jó időben érkezik egy U2-dal az M7-esen Balaton felé, és akkor is jól feltekerem. Köszönöm, nem kell a bolsevik (azaz harcos, tömegalapú) digitál-globál-békeharc.
PS: Másnap agyat szellőztettünk Dublin alatt Bray-nél, ahol mibe botlottunk? A keménymagba, amely Bono megjelenését várta tengerparti birtoka kapujában.
