Képeslapvilágban élünk itt a küszöb fölött. Egy nemzedék szerencsésebb szelete hiteti és hinné el magáról, hogy van itthon pálya, van jövőkép, és van kilátás. Legfőképpen egy víztükör fölötti naplementére, miközben a fénysugarak megcsillannak a koktélpoháron és felszívódnak egy szivárványos póló mintáján. Giccs? Az. Hiszen képeslapvilágban élünk. Annak egyik esszenciális lenyomata pedig a Balaton Sound.

 Első pillanattól kezdve magaménak éreztem a fesztivált, hiszen a zamárdi helyszín félórás bringaútra fekszik szülői házamtól, és két éve öreg Csepel biciklivel tekertem át oda megnézni a Beastie Boyst, kamaszkorom legszebb nyarainak egyik aláfestő bandáját. Na tessék, a giccs után ez pedig a nosztalgiafaktor.

 Ez az a két dolog, amire alapozva Magyarországon sikeres fesztivált lehet szervezni. A francba, csattan fel bennem nonkonformista énem, tehát célközönség vagyok. Benne vagyok a korban, abban a korosztályban, akiknek most a szeme elé tolják azokat az egykori idolokat, amiket zenetévékkel súlyosbított ifjúságukban hallgattak kazettákon és CD-ken (kihalt szavak). Pöpec kis Quart-os, kritikus-durcás cikket lehetne írni abból, hogy Magyarországon évek óta a kilencvenes évek nagy durranásait adják el rendre a fesztiválokon. Fanyaloghatnék én is, de - szelaví - inkább élvezem a koncerteket, és kipipálok egy újabb strigulát porosodó CD-gyűjteményemben.

(fotó: Máté Éva)

 Most Moby-t is kipipálhattam. A New York-i kopasz ember jobb, erősebb, élőbb koncertet adott, mint amire számítottam, lelkes előadása a képeslaprendezvény legmélyebb pontja volt - a legpozitívabb értelemben.

 Kötelező kör: Richard Melville Hall a Moby Dick-író Herman Melville ük-ükunokája, innen a művésznév. Az idén 44 éves fazon zenei multitalentum, játszik zongorán, gitáron, dobon, kongán, basszusgitáron, emellett részmunkaidős DJ a világ felkapott klubjaiban. Negyed évszázados művészi ténykedése az egyszerűség és a sokoldalúság, a középszer és a világsiker különös egyvelege. Moby a számomra kedves reneszánszemberek közé tartozik, akik kanyargós utakon járva ezer dologban kipróbálják magukat, de egyszer csak beüt a siker, ami viszont további változásra ingerli őket.

 Hősünk nem egyszerű eset: deklaráltan keresztény, de nem tetszik neki az Amerikában dívó evangéliumi kereszténység. Emellett harcos állatvédő, vegetariánus, és persze az ifjabbik Bush kritikusa volt az elmúlt években. Ha nem zenél, esszéket ír, amik egy része lemezborítóiba is belekerül. Hardcore zenekar volt a bölcsője, Vatican Commandos néven zúztak, és Hit Squad for God címmel ki is adtak egy EP-t a nyolcvanas években. A nyolcvanas évek végén, kilencvenes évek elején már a technofejek egyike: a Twin Peaks filmzenéjének motívumát felhasználó, 1992-es Go a műfaj egyik első, slágerlistákra kerülő darabja. A Feeling So Real már a kilencvenes évek közepi rave-korszak egyik himnusza, amit a nyolcvanas évek elején született nemzedék rongyosra hallgatott a kazis walkmanben az osztálykirándulásokon. A szintetikus műfajok éveiben azonban egy meglepő kitérőt tett: '96-os Animal Rights lemezén ifjúkora punkjához tért vissza, a kopasz DJ gitárt ragadva üvöltötte állatvédő szövegeit a mikrofonba.

 Technós előéletét a teljes világsiker követte: a '99-es Play lemez a mára ellaposodott downtempo műfaj fénylő csillaga. Chilétől Japánig, Phukettől a Balatonig minden merengő utazó és szobaálmodozó rongyosra hallgatta slágereit. Receptje egyszerű volt: ősöreg, istenkereső blues és gospel dalokat, énekfoszlányokat vágott hiphopos alapokra, majd rákevert némi szomorú moll zongora- és szintetizátorfutamot. Moby érdeme, hogy daltémáin és remek klipjein keresztül olyan, a techno carpe diem műfajától teljesen távol álló dolgok kerültek a fősodorba, mint a magány, az öregedés, a halál, és a hit. Az egyszerű megoldások ellenére mélység van a szomorkás dalokban. Moby még két lemezen (18; Hotel) ismételte meg ugyanezt a receptet, szintén világsikerrel. Tavaly aztán a húsz évvel ezelőtti house-korszakot idézte fel egy lemez erejéig (Last Night), nemrég pedig saját lakásában, ósdi kütyüket is felhasználva komponált újra introvertált zenét (Wait For Me).

 Zamárdiban azonban nem volt helye a befordulásnak: előre várható volt, hogy pont egy koncertnyi időt kitevő slágerparkjával fog felvonulni a balatoni éjszakában - így is lett. A nyitó Extreme Ways rockos lendülete és a záró breakbeat-rave Feeling So Real himnikus elszállása között Moby minden korszakából eljátszotta emblematikus dalait. A technós arcoknak talán nem tűnt fel, de ravasz tiszteletadás volt az átdolgozott Honey: a Led Zep Whole Lotta Love-ját gitározta a blues énekhang alá. Az úri közönség még a lassú szomorka Natural Blues-ra is hevesen táncolt, az öregedő zenész pedig gyakori thankyouthankyou-val köszönte meg a számára eddig ismeretlen helyszínen örömködő emberek lelkesedését. Ébenfa torkú fekete vokalistájával, vonósaival és a magát rendesen odatevő dobosával gondoskodott arról, hogy eljussunk a képeslapvilág legmélyebb érzelmeiig. A katarzishoz kevés volt, de a szintetikus négynegyedek uralta fesztiválon adott élő hangszeres koncertje, a Moby által értett, érzett és játszott blues felemelte a fejünket az egykedvűen remegő csillagokig. We are all made of stars.

Moby besztof:

 Natural Blues

 Porcelain

 We Are All Made Of Stars