Rászolgálni látszik Szlovákia az év elején a cseh EU-elnökség nyitánya alkalmából Brüsszelben kiállított, s nagy botrányt kiváltó – a tagállamokat ironikus allegóriákban ábrázoló – Entrópia szoborcsoport rá vonatkozó darabjára. Az északi szomszédunkat jelképezni hivatott műalkotás, egy magyar nemzetiszín szalaggal átkötött – jóindulatú értelmezés szerint – kolbászféleség kiállítása ellen annak idején vehemensen tiltakozott Prágánál a pozsonyi diplomácia. Nem kellett volna: tegnap óta a szlovák politikai elitnek már saját maga által kiállított papírja is van arról a pszichiátriai diagnózisról, amit az egyébként szintén kissé egzaltált cseh művész, David Cerny állapított meg róla. Hiszen akárhogyan is nézzük, történelmi jelentőségű eseménynek lehettünk tanúi: 2009. június 3-án, hazánkat is lekörözve, Szlovákia lett a világ első országa, amelynek parlamentje normaszövegben örökítette meg Orbán Viktor nevét.
Ha nem is éppen pozitív kontextusban, hiszen a pozsonyi törvényhozás által tegnap rendkívüli ülés keretében elfogadott szöveg éppen csak szlovák csecsemők élő tévéadásban elkövetett felkoncolásával nem vádolta meg a Fidesz elnökét. Mindezt annak kapcsán, hogy utóbbi vagy tíz nappal ezelőtt Esztergomban egy kampányrendezvényen arról beszélt: a soron következő európai parlamenti választáson eldől, hogy a kárpát-medencei magyarságot hányan képviselhetik Brüsszelben. Tartalmi elemzésnek sok teteje nincs: a pozsonyi nyilatkozat – amely a frappáns „A Szlovák Köztársaság Nemzeti Tanácsának Nyilatkozata Orbán Viktor Fidesz-MPP elnök és néhány további tisztviselő ismétlődő nacionalista kijelentéseivel kapcsolatban, amelyeket az EP-választási kampányban tettek és amelyek az etnikai elkülönülésre, a szomszédos országok függetlenségének tagadására, valamint a Szlovák Köztársaság területi egységének kétségbevonására és az instabilitás ösztönzésére irányulnak Közép-Európában” címet viseli – tulajdonképpen nem más, mint a szlovák nemzettudat összes kisebbségi komplexusának és frusztrációjának kínos belesajtolása másfél oldalba. Orbán Viktor miatt egy másik országban rendkívüli parlamenti ülést összehívni, és egy ilyen szöveget elfogadtatni annak bizonyítéka, hogy a szlovákok egy jelentős része számára a legnagyobb kollektív traumát egyelőre éppen saját, lépten-nyomon bizonygatott nemzeti létük feldolgozása jelenti. A dolog olyannyira ciki, hogy erre az elektricskára még a fokozottan orbánfóbiás Dzurinda sem kívánt felszállni, és a szlovák ellenzéki pártok inkább kivonultak az ülésteremből. A hazai közéletben halálra frusztrált magyar lelkünk pedig egy kicsit megnyugodhatott: vannak, akik nálunk is betegebbek.
Persze tudjuk, hogy a tátrai tigris korapubertáskori büfizésének legújabb apropóját ezúttal a szlovák EP-választási kampány szolgáltatta, annak köszönhetően, hogy a populista–széljobb kormánykoalíció legnagyobb ellensége az uniós szinten várhatóan egyik legalacsonyabb részvételi arány lesz. Szlovákiában öt évvel ezelőtt a választópolgárok mindössze 17 %-a járult az urnákhoz, s most is apátia várható, már csak az idei év választási dömpingje miatt is (tavasszal elnökválasztás volt, most EP-képviselőket delegálnak, ősszel pedig regionális voksolásra kerül sor). Ficóék elégedett szavazótábora kevésbé motivált, míg ellenzékéé talán jobban, így aztán a szombati megmérettetés még akár kellemetlen meglepetéssel is járhat a SMER számára. Erről szólt a bohózat, hacsak nem sül el visszafelé: a belviszályok miatt megosztott felvidéki magyarságot például könnyen összeránthatja és magasabb részvételre sarkallhatja a last-minute baszkurálás.
Úgy tűnik, ezúttal még az MSZP sem igyekezett felfutni a pályára, és kisebb gondja is nagyobb annál, hogy Jan Slota oldalán kommunikációs csatába bocsátkozzon Orbánnal a felvidéki magyarság ügyében. Elmúlt már az idő, mikor a 2002-es országgyűlési választási kampányban – közvetlenül a huszonhárommilliórománozást követően – az MSZP és a Smer elődpártja vállvetve küzdöttek Zorbán és az ő státustörvénye ellen. Mesterházy Attila ezért most – persze némi kötelező dorgálás mellett – erre az egy alkalomra nagylelkűen feloldozta a Fidesz elnökét a neofasizmus, a sovinizmus és az irredentizmus vádjai alól, nyilván nem kis zavarodást váltva ki a hardcore munkásőrök soraiban. Elfelejtették azonban értesíteni minderről Frank-Walter Steinmeier német külügyminisztert – s egyben az SPD kancellárjelöltjét –, aki budapesti látogatása során alig győzte kivárni, hogy pártvonalon mélységes aggodalmát fejezhesse ki Orbán Viktor esztergomi kijelentései miatt.
No ez volt az a pont, ahol az egész ügy kezdett kabarévá terebélyesedni. Vannak ugyanis fenntartásaink, hogy Európa recesszióval küzdő legnagyobb gazdaságának felelős irányítói vajon most – pl. az Opel megmentése közben – épp egy magyar ellenzéki politikus szavain csüngenek-e. (Elképzeljük Steinmeier neurotranszmitterjeit: Milyen Eszter? Egyáltalán mi az a Kárpát-medence? Vaddöfák?) Persze Redakciónk mindenre és mindennek az ellenkezőjére is tudja a választ: Steinmeier aggodalma logikus, hiszen Gerhard Schröder legfőbb bizalmasaként gyakorlatilag a Gazprom füle és keze a nagykoalíciós német szövetségi kormányban. A Gazprom és a Fidesz viszonyát pedig a Magyar Nemzet c. napilap több próbálkozása ellenére egyelőre – khmmm – a hűvös udvariasság jellemzi. Persze mindez csak összeesküvés-elméletekre fogékony, elborult elménk szüleménye, de amilyen állapotok itt uralkodnak, akár még igaz is lehet.
Apropó, összeesküvés-elméletek: feltűnő, hogy a szlovák parlament nyilatkozata mennyit emlegeti a szélsőséges szervezetek tevékenységének, valamint a xenofóbiának és a romaellenes rasszizmusnak a magyarországi intenzitását. Nem tudjuk nem feltenni a kérdést: vajon játszik-e szerepet mindezen – a nyilatkozat által természetesen jócskán eltúlzott – hazai jelenségek szításában maga Szlovákia? Pozsonynak nem csak egyszerűen érdeke minél sötétebb képet festeni hazánkról, de a szlovák titkosszolgálat bizonyított és később bevallott módon egyszer már – a kilencvenes évek második felében – élt durva operatív eszközökkel Magyarország lejáratása érdekében. Akkor éppen a hasonló öszetételű Meciar-kormányzat próbálkozott – az ún. Omega-akció keretében, robbantásos merényletek révén – a NATO-csatlakozás felé igyekvő, ill. az EU-csatlakozási tárgyalásokat épp megkezdő Magyarország destabilizálásával.
Persze ezúttal nincs miért aggódnunk: nemzetünk álmát Szilvásy György hű fegyverhordozói, Ficsor Ádám és Laborc Sándor vigyázzák.
