Háromkerekű kisautó száguldozik a fekete-fehér mezők közt; csónak úszik a tükörsima, barna tóban; magányos király gyalogol a tengerparttól a hegyek csúcsáig. Ha erről olvasva képek villannak be, nem vagy egyedül: te is töltöttél álmos délutánokat a zenetévék előtt, valamikor a nyolcvanas évek vége és az ezredforduló között? Anton Corbijn hatásos videóklipjei fiatal nemzedékek vizuális ízlését formálták évekig, és most Budapesten győződhetünk meg a hórihorgas holland fotó- és filmművész tehetségéről a Művészetek Palotájában lévő Ludwig Múzeum kiállításán, július 5-éig.
Anton Corbijn Strijen községben született a Rajna hollandiai szakasza mentén, édesapja református lelkész volt. A puritán protestantizmus szelleme még ma is, több évtizedes világpolgárság után is visszatükröződik életfelfogásán és művészetén egyaránt. Sőt, talán ez lehet az egyik kulcs Corbijn alkotásaihoz is.
Clint Eastwood
Miles Davis
A falusi lelkészcsalád sarja a hatvanas-hetvenes évek fordulóján találkozott a popkultúrának nevezett valamivel, ami döntő hatással lett pályafutására. Tizenévesen hallgatta az akkori zenekarok és énekesek lemezeit, és a korára jellemző elvágyódással tekintett a holland vidékről a nagyvilágba, a rockandrollra. Akkor talán még nem tudhatta, hogy a nagyvilág pont a saját gyökereiből táplálkozó művészetére fog felfigyelni. A hetvenes évek végén Londonba ment, hogy fotózni kezdjen, elsősorban a zenei világban. Hamar előrelépegetett a ranglétrán, hiszen '79-ben az akkoriban egekig hájpolt David Bowie-t is sikerült lefotóznia, nem is akárhogy: egy szál ágyékkötőben, smink és más díszletek nélkül, fekete-fehérben ábrázolta azt az énekest, aki a popzene korai szakaszának legextravagánsabb figurája, kaméleonja volt. Már itt megmutatkozott Corbijn mindenkitől elütő, erőteljes, mégis puritán stílusa, ami éles kontrasztban állt a popkultúra színes-szagos, csicsás világával.
Corbijnt azonban egy nem mindennapi munkakapcsolat tette világsztárrá: a nyolcvanas évek közepén találkozott az akkoriban már nemzetközi hírnévnek örvendő Depeche Mode-dal. Martin Gore és társai hamar megtalálhatták a közös nevezőt a különc hollanddal, aki onnantól kezdve tucatnyi videóklipet, lemezborítókat és fotósorozatokat készített az együttesről. A fotós máig állítja, hogy ő adta a lelket a Depeche Mode-hoz, ami akár igaz is lehet: nehéz elképzelni, hogy a banda körül - Magyarországon is - akkora felhajtás alakult volna ki, ha nincs meg hozzá a dark hangulatot árasztó klipek, borítók, fotók és egyéb designelemek egységes, és mégis állandóan változó világa.
Johnny Depp
Johnny Deppné Vanessa Paradis
De melyek is a jellegzetesen Corbijn-i stílusjegyek: először is, a már emlegetett puritánság. Erős kontrasztokat alkalmazó, szemcsés képek, legtöbbször fekete-fehért, vagy más monokróm színt alkalmazva. A másik a lepusztult vagy kietlen környezet: Corbijn előszeretettel használ pusztaságot, városszéli ipartelepeket, koszvadt kapualjakat hátterül. Ebben helyezi el a fotó avagy videó főhősét, a sztárt. De nem akárhogyan: Anton Corbijn mindig megpróbál egy csavart belevinni az ábrázolásba. Ikonikus alakokat, férfiakat és nőket, a zene és a színészet érinthetetlen alakjait dolgozza át a saját szája íze szerint (amiért az ikonok jól meg is fizetik, persze).
Legyen szó golfautót hajtó, punk Bonóról, kisminkelt szemű Metallica-tagokról vagy fekete szárnyakat hordó Martin Gore-ról: Corbijn szándéka az átváltoztatás, a kölykök és kölyöklelkű felnőttek számára szoborszerűnek tűnő sztárok megforgatása és megszokott imidzsük elcserélése. Egyfajta jhumor és játékosság ez: visszacsempészni a farsangi maszkabáli hangulatot az eredetileg abból induló popkultúrába, amely időközben lelketlen, mindent ledaráló iparrá változott. A maszkabál azonban már a haláltánchoz, egy másik középkori hagyományhoz kapcsolódik: és egy korabeli szemlélő számára mi más lehetett volna a mai celebvilág, mint a haláltánc maga?
Bono
Depeche Mode
A másik oldalról korántsem a könnyed játékosság érezhető Corbijn képein: emblematikus videói a múló időbe, vagy épp az emberfeletti időtlenségbe helyezik a pillanatnak élő, tizenöt perc hírnévért meghaló sztárokat. Szinte minden klipjében feltűnnek halálra készülő öreg emberek, megváltásra váró, szenvedő alakok, és gyakran alkalmaz középkori helyszíneket és ruházatokat is. Nem ritka a keresztény szimbolika sem, méghozzá egyáltalán nem valamiféle mennyei, angyali jóság ábrázolására: olyan történeteket mesél, amiben bűn, bűntudat, bűnhődés és más hasonlóan elavult fogalmak szerepelnek. A budapesti kiállítás számomra legerősebb darabja John Lee Hooker, az ősöreg blueszenész kezét ábrázoló fotó: göcsörtösen kanyarodó, fekete gyökérnek tűnik a kortalan zenét játszani képes testrész.
Corbijn legismertebb videójában, a DM-féle Enjoy The Silence-ben pedig Dave Gahan földnélküli koronás királyként vándorol a tengerpartokon, zöld mezőkön és hófödte hegyeken. Mindezek az elemek a korábban emlegetett kietlen vidékekkel együtt egyfajta modern kori biblikus hangulatot árasztanak - mi sem áll távolabb ennél a felszín sekélyességét élvező popvilágban?
John Lee Hooker keze
Johnny Cash
Ez a feszültség adja Corbijn művészetének igazi erejét: a pattogatott-kukis látványhoz szokott nézők agyát megmozgatják a szokatlan képzettársítások, amelyek önkéntelenül is gondolkozásra, kérdezésre és válaszok keresésére ösztönöznek. Nem nehéz feltételezni, hogy Anton Corbijnt is hasonló dolgok mozgatják: műveivel talán szintézist próbál teremteni falusi lelkészcsaládi múltja és a csillogó sztárvilág között. Az biztos, hogy a sztárok és Corbijn találkozásából mindig az utóbbi jön ki erősebben: akár a basildoni elektropopperekről, akár a dublini istenes zenekarról, akár a grunge önpusztító antihőséről, Kurt Cobainről van szó, a klipekből avagy fotókból szinte egyből rá lehet jönni, hogy Anton Corbijn volt az elkövető. Hatása és hatásossága nem meglepő: a Quartnak adott interjúban arról beszél: „ha valami hatással van rám, akkor az inkább a protestáns neveltetésem. Édesapám pap volt, és azt tanultam tőle, hogy csak olyan dolgot érdemes csinálni, aminek van értelme”.
Corbijn alkotásaiban pedig mindig többletértelmet kap a popzene, ráadásul jó időben és jó helyen dolgozhatott: a nyolcvanas-kilencvenes években, a zenetévék egyeduralkodása idején (amikor még nem voltak netes megosztók, pláne nem Youtube) a korszak legismertebb, legnagyobb hatású zenekaraival és színészeivel dolgozhatott. Azok pedig lelkesen húzták magukra a nyurga holland köntösét, az így született képi világ pedig több nemzedék agyába beleivódott. A kilencvenes években sorra fotózta a filmvilág és zenevilág hírességeit, Clint Eastwoodtól a Red Hot Chili Peppersen és Martin Scorsesen át Cameron Diazig és Johnny Cashig.
U2 - One, a berlini Falnál felvett klip részlete
Az ötvenes éveit taposó fotó-és filmművész ma már újra Hollandiában, jobbára szülőfalujában él. Mostani interjúiban szimpatikus szerénységgel, a protestáns hollandokra jellemző józansággal vall művészetéről, a világ legnagyobb sztárjaihoz fűződő kapcsolatairól. Nem hirdet új iskolát, nem körít elméletet művészetéhez. Bevallja, hogy alig netezik, hogy még mindig filmes fényképezőgépet használ és hogy a rockandrollnak talán befellegzett. Ha így is van, Corbijn kisfilmjei akkor is velünk fognak maradni, kitörölhetetlenül. We're walking in his shoes.
Anton Corbijn - Work; retrospektív kiállítás a Művészetek Palotájában
***
Anton Corbijn legjobb videói
Depeche Mode - Never Let Me Down Again (1987)
Depeche Mode - Enjoy The Silence (1990)
One - U2 (1991)
NIRVANA - HEART-SHAPED BOX - www.myspace.com/nirvanal (1993)
Depeche Mode In Your Room (1993)
Depeche Mode - Walking In My Shoes (1993)
Johnny Cash - Delia's Gone (1994)
Rollins Band - Liar (1994)
Red Hot Chili Peppers - My Friends (1995)
Coldplay - Talk (2005)
