Fejbekólintó élményben lehet része annak, aki ma (február 20-án, pénteken) lemerészkedik a Gödörbe, hazafelé biztos taxival fog menni, mivel össze lesz csavarodva a lába. A magyar világzene nehéztüzérségének három osztaga fog ugyanis úgy a lábak közé lövöldözni, hogy igencsak kapkodnia kell majd magát, ha ép talppal meg akarjuk úszni a koncerteket.

  Apropó, világzene, a kifejezés meglátásom szerint semmit sem jelent, kvázi tautológia, simán lehetne folknak hívni a népzenei hangulatú kutyulékmuzsikákat. Ennek a világzene szónak (azontúl, hogy a nyolcvanas években üzleti megfontolásokból hajtva találta ki egy londoni kocsmában pár kiadó képviselője) amúgy is van némi panteista felhangja, amit gyűlölök.

  Ellenben a nyomott, rémálmos pszichedeliát kedvelem (Aldous Huxley a Szép új világban használta ezt a kifejezést állítólag – én nem emlékszem rá -, ami annyit tesz: látható lélek), lett légyen a korai Pink Floydról, a kanadai Voivodról vagy épp a VHK-ról, a Barbaróról és a Barbaróval gitárosban azonos Napráról, ami a Gödör estjének egyik fellépője lesz. Jaj, a világ című, 2007-es albumuk felkiáltásával mintha már előre figyelmeztetett volna a… na jó, hagyjuk ezt.

  A Napra elődje, a Magura Napotvet kevésbé volt virtuóz, ellenben sokkal elszálltabban zenélt, de a megfelelő dózist a VHK-t és a Kárpát Möbiuszt is megjárt Both Miki gitáros zenekarától így is megkapjuk. Bartókra mostanában sokan hivatkoznak, ők is, de a mestertől függetlenül is élvezhető a muzsikájuk, amire sokan meglehetősen sajátos táncba kezdenek, az együttes kvázi kígyóbűvölőként ténykedik a színpadon.

  Elektromos kecskeduda, koboz, brácsa, furulya, dob, basszusgitár – ez kell ahhoz, amit jobb híján etnofunknak nevezünk. Az etnofunk pedig gyakorlatilag egyenlő feltalálójával és egyetlen művelőjével, az este úgyszintén fellépő Kerekes Banddel, aminek tavaly szeptember elsején jelent meg új lemeze, a Fel a kalappal! Az 1995-ben alakult zenekar majd’ tíz éven át játszotta az autentikus, főként gyimesi-moldvai talpalávalót Eger táncházaiban (ennek lenyomata első két lemezük), mikor 2003 környékén az interpretálásról átálltak a szerzésre. Így született meg a 2006-os lemez, aminek találóan csak Pimasz volt a címe. Egyik slágere pedig a Csángó Boogie volt, ami azóta a – külföldön is népszerű – zenekar védjegyévé vált.

  Kerekesék gyakorlatilag összeöntöttek mindent, amit kedveltek, jazzt, pszichedelikus rockot, elektronikus zenéket Jimi Hendrixtől a Jamiroquai-ig (hű de nem szeretem), hogy némi rostálás és rendteremtés után addig sosem hallott, energikus, invenciózus, többnyire instrumentális muzsikával robbanjanak be a szerencsétlen, értelmezhetetlenül tág fogalommal világzenének nevezett irányzat előadói közé. A Fel a kalappal!, amelyen Hendrix egykori billentyűse, Mike Finnigan is zenél, kicsit lassabb, diszkósabb hangvételű végig, megállás nélkül guruló elődjénél.

  A harmadik fellépő a Zuboly, aminek idétlenkedése mindenkit hamar le fog fárasztani, értem én a kujonságot, reppelhetnék velük egyet, nekem elsőre nem tetszett annyira, de talán majd ma este megszeretem őket, elvégre a Homeopátia című szerzeményük egészen kiváló hülyéskedés.