A Frankfurter Allgemeine Zeitung internetes kiadása  nemrégiben remek leletanyaggal lepte meg olvasóit. Olyan fotósorozatot mutatott be a lap, melyen egy 1988 óta lakatlan lipcsei lakás ottfelejtett berendezési tárgyait és az akkori hétköznapok fogyasztási cikkeit láthatjuk. A félreértések elkerülése végett, természetesen nem archív képekről van szó, valamint ezeken a fotókon még csak nem is egy készülő film díszleteit láthatjuk, hiszen a két évtizedes porréteg alatt a Honecker-éra alkonyának rögvalósága tárul elénk.

 A húsz éve kulcsrazárt lakásra egy lakótömb felújítása során talált rá egy német építész. A döbbenetes élmény – amint azt látni fogjuk – nem maradt el, hiszen rögtön nyilvánvalóvá vált, hogy ezt a lakást annak idején egyik pillanatról a másikra hagyták el, 1988. augusztusában. A viszonylag pontos időpontról egyébként a konyha falán lógó kifakult falinaptár is tanúskodik.

 Rövid nyomozás után az is kiderült, hogy egy huszonéves férfi lakott itt akkoriban, aki egy bírósági idézés elől menekülve, egyik napról a másikra szívódott fel a hatóságok szeme elől. A férfiról egyébként azóta sem lehet tudni semmit, viszont utolsó napjai ebben a lakásban az érintetlen egyiptomi sírleleteket megszégyenítő precizitással exponálódtak.

 A németek egy szatirikusnak szánt filmmel egyszer már megkísértették a múltat. Ez volt a Good Bye Lenin. Ebben a filmben egy kómából ébredő nőt kell a fiának attól óvni, hogy a kómája alatt végbemenő kelet-német rendszerváltás tényétől nehogy infarktust kapjon. Azt találja ki a fiú, hogy a lakáshoz kötött anyja számára a múlt tárgyaiból újra felépíti az egykori NDK-t. Persze ennek a filmnek megvan az a szépséghibája, hogy némileg hamis nosztalgiát idéz az egyébként tökéletesen ocsmány félmúlt iránt.

 A hamis nosztalgia szándéka már egyáltalán nem mondható el egy 2006-ban forgatott német moziról, a Mások élete (Das Leben der Anderen) című filmről, mely végre valamiféle tisztázó szembenézés kívánt lenni ezzel a bizonyos félmúlttal szemben. Erről a filmről egyébként nemrég lehetett ajánlót olvasni itt a Reakción is.

 Tegyünk egy könnyed túrát az inkriminált lakásban. Megelőlegezném, hogy az alábbiakban valószínűleg nem lesz túl sok kedvünk a nosztalgiához.


 Már a belépés pillanatában is arcbavág bennünket az egykori NDK hamisítatlan légköre. Pedig ez még csak a kezdet, hiszen az ördög többnyire a részletekben rejlik, úgyhogy ugorjunk be rögtön a konyhába.

  A konnektorba még most is bedugott rezsón feltűnnek az egykori KGST- országokban oly elterjedt konyhai edények egy zománcozott virágmintás lábos, valamint egy jellegzetes endékás piros alumínium vízforraló képében. Annak a vízforralónak sehr praktisch tulajdonsága volt egyébként, hogy fütyörészett, amikor a vízhőmérséklet elérte a kellő hőfokot, vagy ha már a dilatáció folytán deformálódott a kiöntő csőr, akkor a gőz simán kilőtte a fütyülő dugót.

 A plafonon függő jellegzetes keletnémet dizájnlámpán túl érdemes egy pillantást vetni a barna virágmintás tapétára is. Ilyen hamisítatlanul nyomasztó barna tapétákat ezzel a virágmintával ugyanis csak és kizárólag az Odera mentén gyártottak annak idején. Persze az ablak elött lógó, nálunk jól ismert nejlonfüggöny is előhozza a régi emlékeket, de most már nézzük meg, hogy mit rejt annak a megsárgult kredencnek a félig nyitott fiókja.



  Az itt látható cekkerben két évtizeddel ezelőtt, frissiben a péktől hozott és itthagyott jellegzetes német bucikat láthatunk kőkeményre száradva. Nyugodt szívvel megállapíthatjuk, hogy ilyen közelinek szinte csak az itáliai Pompejiben érezhetjük a múltat. Azzal a különbséggel persze, hogy ebben az ittfelejtett cekkerben a néhány zsemle mellett jelen van az egykori szocializmus is.

 És ha már az élelmiszereknél tartunk, akkor vessünk egy szolid pillantást a konyhaasztalra is, ahol a hamisítatlan kupleráj bizony arra enged következtetni, hogy nagy valószínűséggel egy legénylakásban járunk.

 A horpadt és ételmaradékos aluminiumvájling tőszomszédságában szabályosan megelevenednek az egykori lakó utolsó itt töltött órái. Látunk itt félig kipréselt Elkadent fogkrémes tubust, üvegpohárban hagyott teafiltert, a teához cukrot, a sóhoz sótartót, egy borotválkozótükröt és minden egyéb finomságot, melyekből pár dolgot közelebbről is megnézhetünk.



 Rögtön a sótartó, a poros tükör és a gyufa társaságában látunk egy doboz Marella margarint, amely közkedvelt terméke volt az egykori NDK-nak. Külön érdemes szemrevételezni a barna-fehér virágmintás asztalterítőt is, mely nyilvánvalóan jól harmonizál a már korábban lecsekkolt tapétával.

 A szilárd táplálékok után vessünk pár pillantást a konyhában fellelhető italos ampullákra is. Kezdjük a sort két alkoholmentes ital üres üvegével.



 Az aranyszegélyű porcelán kávékitöltő szomszédságában jól megfér egymás mellett az NDK két emblematikusnak mondható üdítőitalának üres üvege is. E sorok Traubisodán szocializálódott írója nem éppen büszkén elmondhatja magáról, hogy kisfiúként annak idején megkóstolta az önálló dizájnnal palackozot Vita colát, melynek ízvilágában persze nem volt túl sok köszönet. Ebből kifolyólag a sörösüvegbe tárazott bulizós üdítőhöz, a Cola Hit-hez szüleim jóvoltából már nem is volt szerencsém.

 Most azonban evezzünk át egészen más, sokkal komolyabb vizekre, hiszen az alábbiakban magához a Blauer Würgerhez, azaz a Kék fojtogatóhoz lesz szerencsénk.



  A szász népnyelv által a szent keresztségben részesített Kék fojtogató pedig nem más, mint a Német Demokratikus Köztársaság egyik legaljasabb szeszipari terméke, a Kristall vodka. Az ital cimkéjét és az üveg formáját  elnézve, szerintem nem is érdemes komolyabb fejtegetésekbe bocsátkozni, hiszen a dizájn egyértelműen magáért beszél, valamint komoly asszociációkra enged következtetni a nevezett ital minőségét illetően. De mielött továbblépnénk, vessünk egy pillantást a háttérben megbúvó tapéta mintázatára is, valamint a nejlonfüggöny hangulatos szövésére. És itt nem állunk meg, hiszen a függönyön túl egy pillanatra rátekinthetünk egy egészen más világra.



  A poros ablakon kitekintve olyan érzéseink támadhatnak, mintha egy kriptából kémlelnénk ki egy olyan világra, ahová most már nagyon vágyakozunk, de ez a művelet most még nem lehetséges, hiszen egyelőre mindennél nagyobb a kíváncsiságunk.

  A konyhából kilépve, az előszobában találjuk ezt a kis kétszín-nyomásos csomagolást, melynek egykori tartalmával igen szépen ki lehetett bokszolni azokat a klasszikusan nyekergő sötétszínű keletnémet férfi félcipőket, melyekből időnként nálunk is volt készlet a cipőboltokban.

  A konyha és az előszoba után bizony a nappali is rejteget még néhány érdekes dolgot. Különös látványt nyújtanak dobozukban a portól opálosan tükröződő karácsonyfadíszek is, melyek eredeti rendeltetésükkel ellentétben jó két évtizede a barna padlószőnyegen hevernek. A sok irat között látunk egy piros takarékbetét könyvet is, amelyben állítólag húsz keletnémet márkát hagyott a tulajdonosa, ezen kívül ott látjuk még azt a névre szóló bírósági idézést is, ami miatt nagy valószínűséggel az itt lakó férfi egyik napról a másikra dobbantott.

 Jöjjön hát az utolsó kép, ami arra enged következtetni, hogy ez a lakás bizonyos liezonok emlékét is megőrizhette az utókor számára. Persze holmi kifürkészhetetlen nőügyek helyett jóval erősebb a fotó szimbolikus üzenete.



  A tükör mögé beszúrt, most is élénkvörös és igen ízléstelen művirág hátborzongatóan emlékeztet valamiféle folytonosságra. A lakásban ugyanis ez a művirág az egyetlen darab, ami a döglődő szocializmusból valamiféle túlélőként számunkra is üzen. Hiszen amíg saját félmúltunkkal szemben elmarad a tisztázó szembenézés, illetve amíg mindent a szeméttől folyamatosan púposodó szőnyeg alá söprünk, addig elképzelhetetlen sorsunk jobbra fordulása is.

A teljes fotósorozat forrása: www.faz.net