Feltámadt az életerő az egyik legfurább és legérdekesebb magyar zenekarban: újjáalakul a Vágtázó Halottkémek. A filozófus-csillagász, Grandpierre Attila ezt maga jelentette be a Magyar Nemzet Online-nak adott interjújában. Persze már korábban is sejteni lehetett, hogy tovább vágtáznak, nemrég az Indextől az Origóhoz átigazolt webzine-nek, a Quartnak adott interjújában kottyantotta el magát erről a pszichedelikus metálban utazó Isten Háta Mögött nevű banda, akik nemrég megjelent, harmadik lemezükön föl is dolgozták a VHK Aláírhatatlan történelem című számát. De hát az ugye csak pletyka, elszólás volt, most pedig maga a fősámán, Grandpierre Attila szájából hangzott el a nagy hír.
Az ne zavarjon senkit, hogy az összeálló öt egykori VHK-tag és az ugyancsak VHK-utódzenekar dobosa most Vágtázó Életerő néven áll majd színpadra 2009. április 25-én, este nyolckor, a Petőfi Csarnokban (a névváltozás oka az, hogy az utolsó felállás nem mind a hat tagja lesz ott). A zenészek ugyanis új szerzeményeik mellett a jól megszokott, régi nótákat játsszák majd el nekünk. Illetve dehogyis! Hiszen az ő különlegességük mindig az volt, hogy nem csupán előadóművészek voltak, hanem dalaikat újraköltötték, újrateremtették a színpadon – röviden és vulgárisan: improvizáltak. Az új, ráutaló név pedig csak az előnyükre válik, hiszen ha esetleg a dolog nem jól sül el, a VHK-legenda sértetlenül marad. Magyarul az új név annyit tesz, nem ragadtak bele a múltba, és jól kezelik a nosztalgiát.
Mindez azt fogja jelenteni, hogy párhuzamosan két VHK produkcióját kísérhetjük figyelemmel: a Halottkémekből való, 2001-es kilépése és az együttes 2002-es feloszlása után ugyanis Grandpierre Attila 2005-ben életre hívta a Vágtázó Csodaszarvast, akiknek első, 2006-os lemeze, a Tiszta forrás Bartók Béla emléke előtt volt hivatott tisztelegni, második korongjuk, a szeptemberben megjelent Végtelen Ázsia pedig a Grandpierre által olyannyira tisztelt lovaskultúrák előtt hajol meg (a lemezbemutató pénteken volt a Pecsában). A VCSSZ zenéje egyébként pontosan ugyanolyan, mint a VHK-é, csak épp nem gerjedő gitáron, hanem népi hangszereken játszanak.
De miért is olyan nagy dolog ez a VHK? Grandpierre-nek igen sajátos, egyben lehangoló véleménye van a nyugati zenékről, amelyek szerinte megmerevedtek, megkövesedtek. Ő a nomád ázsiai lovaskultúrák szabadságát kedveli (a kilencvenes években egyre inkább ősmagyaros vonulatot vett fel, így nem volna nehéz ködevéssel sem megvádolni, de az MTA Csillagászattudományi Intézetének munkatársával, nemzetközi filozófiai folyóiratok szerzőjével ezt mégsem tesszük meg).
A VHK 1975-ben alakult, elsőként 1976 októberében léptek fel az István Gimnázium rendezvényén, de a szervezők húsz perc után lezavarták őket a színpadról. Később sem jártak jobban, idővel hiába lettek az egyik legkeresettebb zenekar, fellépéseiket ellehetetlenítették a kommunista diktatúra hatóságai. A karót nyelt pártszolgálatosok, erényes munkásőrök és ki tudja, még kicsodák igencsak elképedtek és fölháborodtak a szocialista erkölcsöt semmibe vevő bandán, akiknek a fellépésein különös módon rángatózni kezdtek a kölkök. Az akkoriban punknak titulált VHK ugyanis a pogózás egyik meghonosítója hazánkban.
Az önkívület oka az, amit Grandpierre „mágikus népzenének” nevez. Külföldi kiadójuk, a Dead Kennedyses Jello Biafra-féle Alternative Tentacles londoni főnöke, Bill Gilliam hirtelen felindulásában „őseredeti istenélménynek” titulálta az együttes 1992-es, „A semmi kapuin dörömbölve” című, harmadik lemezét. A New York Times azt írta róluk, hogy a VHK zenéje alapvető, elementáris, telve megszállott, felvillanyozott szenvedéllyel. Nem csoda, hogy a pszichedelikus monotonitásra a nyugat-németek is rákaptak, és hogy a banda részt vett a világ egyik legjelentősebb zenei eseményén, a New York-i Music Seminaron is.
A nyolcvanas években azonban rájuk járt a rúd, a komenisták sehogy sem tudták fölfogni, mit is eszik ezen a katyvaszon, káoszon, ordibáláson a világ. Így a Petőfi Csarnok főnöke is a Dolly Rollt és az akkoriban Erdős Péter (- kurva anyád, ahogy a CPG énekelte) zeneügyi diktátor által szeretője, Csepregi Éva miatt „menedzselt” Neoton Famíliát ajánlotta a holland érdeklődők figyelmébe. Azok azonban finoman közölték, éppen ezekkel ellentétes dolgokra kíváncsiak. Kaptak VHK-t, azonban közölték velük: hogy azt kiviszik, arról ne álmodjanak. Így a hollandok bevetették Beatrix királynőt, aki budapesti tárgyalásainak elején a konfettiöltönyös bolsevikok elképedésére azt kérte, engedjék kiutazni a VHK-t.
Grandpierrék szerepelnek Bódy Gábor, a fiatalon öngyilkosságot elkövető rendező filmjében, a Kutya éji dalában is. Az első lemezre, a Halál móresre tanítására viszont 1988-ig kellett várni. Utána következett A világösztön kiugrasztása és A semmi kapuin dörömbölve. Idővel azonban a Sziget állandó nagyszínpados fellépőivé váltak, az 1995-ös koncertet fölvette az A3 is, az egész megtekinthető a YouTube-on.
A kései lemezeken, Az éden visszahódítása 1-2-n és a Naptáncon - habár ugyancsak élvezetes korongok - már érzékelhető, hogy az improvizáció visszaszorul, és zenei közhelyek uralják el a számokat. A banda alkotói válságba kerül, és így lép ki először Grandpierre. A többiek a Korai Öröm énekesével folytatják, de hát a zenekar alapítója és lelke, az önkívületben éneklő fősámán nélkül már mit sem ért az egész, ezért egy év múlva ők is befejezték a galoppozássá szelídült vágtatást.
Így aztán akik korábban – korunk miatt is - lemaradtunk minderről, csak a VCSSZ és az Isten Háta Mögött koncertjein, az alatt a feldolgozás alatt kóstolhattunk bele, milyen is lehetett a hangulat a régi VHK-koncerteken: hogy milyen az a semmihez sem fogható élmény, amikor szétárad az emberben a kellemes monotónia, és tökéletesen megfeledkezik önmagáról.
Úgy tűnik azonban, a rengeteg egykori VHK-zenészből öten kipihenték magukat, és most készen állnak arra, hogy tovább dörömböljenek a semmi kapuin, kiugrasszák a világösztönt, és móresre tanítsák a halált.