Hi, y'all, Noel Gallagher vagyok a világ kibaszottul legjobb bandájából, az angol munkásosztály kedvencéből, az Oasisből. Most szóltak nekem, hogy kellene valamit mondanom ennek a Reakció nevű blognak abból a kelet-európai országból, ja igen, Hungary. A zenekar játszott ott nálatok, 2000-ben valami szigeten, de azt mesélték, pár szám után levonultak, mert valaki felkúrt egy üveget a színpadra. Én nem voltam ott, mert akkor épp ki voltam akadva az öcsémre, úgyhogy otthon maradtam meccset nézni. Tudjátok, amikor nem vagyok otthon, akkor hiányzik a foci meg egy jó csésze tea, de egyébként Anglia egy szar hely, hogy őszintén fogalmazzak. Ja, az öcsém, Liam, hát nem egy igazi rockandroll seggfejjé nőtte ki magát az elmúlt 15 évben? Öröm ránézni. Tizenöt év, az kurva hosszú idő a zenebizniszben, azt ugye tudjátok.
Azok a régi, szép idők... Manchester, England, England, pár munkásarc zenésznek képzeli magát egy garázsban. Még jó, hogy jöttem én dalt írni, meg az öcsém énekelni, majd az eredeti tagokat sorra kibasztuk és jöttek zenélni a mi haverjaink. Mocskos szájú proligyerekek voltunk és azok is maradtunk, de ha a Union Jack-es gitárommal zúzok a színpadon, többet teszek szülőföldem jó híréért, mint tíz országimázs-kampány. A kezdetben megírtuk a Rock'n'Roll Star-t, és onnantól máris rock'n'roll sztárok lettünk. „Live my life in the city, there's no easy way out”. Azt mondta itt valaki, hogy a ti Eddátok is ilyenekről énekelt, na de ki az a Pataky Attila?
Nézz rá a fejünkre: tizenöt súlyos évet éltünk túl, és mindenkit túléltünk. Nézd meg a köcsög művészeti iskolás Blur-t, akikkel mindig összehasonlítottak a faszkalap firkászok: eltűntek a lila ködben. Nézd meg Tony Blairt, aki '97 előtt jött hozzánk haverkodni: most már ő is eltűnt a süllyesztőben. Nézd meg a velünk közösködő Goldie-t, a Chemical Brothers-t vagy a Prodigy-t, akik menő arcok voltak tíz évvel ezelőtt: lófaszt se csinálnak azóta. Csak az Oasis és a Manchester City az örök, imádjuk hergelni az Arsenal-drukker kopaszokat a Wembley-s koncertjeinken, amikor úgy köszönünk be, hogy Hello Manchester!
Hogy miért is pofázok itt nektek? Ja igen, most jött ki a Dig Out Your Soul, ami a legbrilliánsabb lemezünk, amit valaha írtunk. Persze, ezt mondtam az eddigiekre is, de ez most még faszább lett. Vastag ritmusok, puffogó dobok, némi blues jött a britpopba. Masszív lett, az biztos. Liam öcsém hangszálait vasreszelővel dörzsöltem tovább, hogy még rekedtebben üvöltsön a mikrofonba. Én és a társaim meg elmentünk az erdőbe gombázni. Sötét, kavargó, súlyos, pszichedelikus lemezt akartunk csinálni. Olyan lett, de a köcsög kritikusok szerint nem eléggé. Leszarom őket, a művészkedést meghagyom a világmegváltó buzi Radioheadnek, én csak rockot akarok döngölni a liverpooli dokkmunkásoknak, akik aztán hozzátok járnak át dugni. Liverpool, az ugye Beatles: elismerem, ők VOLTAK a legnagyobb királyok, de Ringo fia, Zak Starkey meg nálunk dobol. Na ki a király?
Rock'n'Roll Star (1994)
Champagne Supernova (1995)
D'you Know What I Mean (1997)
Who Feels Love (2000)
The Hindu Times (2002)
Guess God Thinks I'm Abel (2005)
The Shock Of The Lightning (2008)