Lúdtalp és kopaszodás - vetette oda legutóbb egy riporternek, mikor az a rákos beteg legfőbb panaszairól érdeklődött. Ez volt ő. És még sokkal több. Megint elköszönt egy, a nyugati félteke legnagyobbjai közül.
Amikor alig három héttel ezelőtt átrágtam magam a Vanity Fair mélyriportján Paul Newman életéről (The Newman Chronicles), annyi sok mindenre rácsodálkoztam, hogy azonnal elkezdtem egy bejegyzést róla. Valamiért abbamaradt, de a remek Newman's Own honlapját legalábbis felvettem a kedvenceim közé. És anyámmal, akinek persze lánykori kedvence volt, hosszasan beszélgettem is a viselt dolgairól. Magam az első (A hallgatag ember, 1967) és a legjobb (Butch Cassidy és a Sundance kölyök, 1969) western-élményemet köszönhetem neki, a filmtörténet a best-movie-scene-ever egyik esélyes jelenetét (lásd), a demokraták egy lelkes aktivistát, a harmadik világ gyermekei élelmet, a nők egy bálványt, az emberiség egy embert.
Ez utóbbi volt a legjobb alakítása, mind az összes közül.
