fotó: Knerczer Bea
Legenda született. A különböző közösségi hálókon elaléló kommenteket helyeznek el fiatal hölgyek, elismerően csettintenek az urak, és még a fikázásban mesteri indexesek és quartosok is higított epébe mártják tollukat. Túl vagyunk a Coldplay első magyarországi koncertjén.
E sorok írója is meglepődött a brit zenekar heves fogadtatásán. A Coldplay alig néhány éve, 2000-ben jelentette meg első lemezét, és mára az USA-tól Japánig töltenek meg stadionokat emelkedett hangulatú dalaikkal és még emelkedettebb hangulatú rajongóikkal. A teltházas Aréna 16 ezer nézője konkrétan végigőrjöngte a Coldplay jó másfél órás koncertjét. Mi hát a receptjük?
A lényeget már korábban megírtam: hihetetlen könnyedséggel tudják összelopni a stadiontöltéshez szükséges zenei és vizuális elemeket mestereiktől. És mindebből olyan koktélt tudnak kikeverni, amellyel egyszerre tudják megfogni a nem sznob vájtfülűeket és a tömeget is. Továbbra is fenntartom: a Coldplay ma már jobb U2-számokat ír, mint maga a U2. Chris Martin énekes pedig minden tekintetben felnőtt a nagy öreghez, Bonóhoz: közérhető, határokon átívelő dalszövegeket ír életről és halálról, a világ jó és rossz oldaláról. A színpadon hősi pózokban danolászik, két koncert között világot vált meg, és példás családapaként vonul Gwyneth Paltrow és gyermekeik oldalán. Meg hát olyan értelmiségi angol fiatalember feje van, és ez bejön az értelmiségi és egyéb csajoknak szerte a világon.
A zenekar többi tagja, elsősorban a multiinstrumentalista dobos, Will Champion és a két gitárhős pedig allűrök nélkül szöszmötöl a színpadon és a stúdióban a zenén, amelyben a valóban meglévő tehetség mellett a nagy elődöktől egy az egyben khm... átvett hangzás is kellett a világsikerhez. Ez a hangzás pedig jó: csilingelő gitárok, sodró dobok, és az utolsó lemezen előtérbe kerülő egzotikus hangszerek segítségével kikeverték a mára jellegzetessé vált Coldplay hangzást. A zene nem fél belehalni a szépségbe, de apró, kiszámított nüanszokkal elérik, hogy a pátosz ne váljon giccsé, az alternatív stichű szoftrock ne váljon nyálpoppá.
A kiszámítottság lehet előny és hátrány is: a koncert minden pillanatában meg volt tervezve, de a meglepően manírtalan, közvetlen, szerény zenész urak láttán és hallatán mindent meg tudunk bocsátani. A közönség nagy része persze nem elmélkedett ilyen hülyeségeken: a koncert egyik pillanatában a lelátó egyik sarkába felfutó, majd ott a közönség sorai között akusztikus gitárral trallalázó fiúk láttán a mellettünk ülő tizenéves csajok arcukat kaparva sikítoztak, mint valami Beatles filmben. Ilyet még nem láttam. Mondom, legenda született.
