Tegnap is felmentett a bíróság egy rendőrt, akit hivatalos eljárásban elkövetett bántalmazással vádoltak. A 2006. őszi hatósági erőszak elkövetői jórészt ismeretlenek maradtak (hiszen sokan kámzsát viseltek, azonosítót viszont nem), s ahol az ügyészség vádat emelt, ott sem lehet sok esetben bizonyítani, ki bántalmazta a tüntetőket, vagy a fogvatartottakat. A tegnapi eset különlegessége, hogy a vádlott, korábbi vallomását módosítva, parancsnokára vallott. „Most már el kell mondanom, mert súlyos büntetés vár rám: miután társaimmal megbilincseltem a sértettet, láttam, amint a hátam mögül érkező parancsnokom lehajol, és szándékosan eltöri a férfi ujját.” A szembesítésen annyit mondott felettesének:

„Te voltál az, aki odajöttél és hátrafeszítéssel eltörted az ujját, te is tudod, én is tudom.”

 Ha nem fenyegeti súlyos büntetés, akkor nem mondja el, mit tett felettese egy védtelen, kiszolgáltatott emberrel? Valószínűleg nem. Az ügyészség és a bíróság előtt rendszeresen vallják a tanúként beidézett, 2006 őszén szolgálatott teljesítő egyenruhások, hogy nem láttak, nem hallottak, s pláne nem követtek el semmit. Ahogy Cserni János bíró keményen megállapította: hazudnak a rendőrök a bíróságon.

 A tárgyalásról Bodoky Tamás, az Index főmunkatársa számolt be, aki 2006 ősze óta lelkiismeretesen és példás alapossággal dolgozza fel a szeptemberi és az októberi eseményeket, azok rendőrségi, ügyészségi, bírósági utózöngéit. Az erről szóló eddigi írásait összegyűjtő, Túlkapások című könyvet a múlt héten mutatták be.

 A kiadvány kitűnő összefoglalója az elmúlt két évnek, a 2006-os események nagyméretű fotói jól adják vissza a füsttel és könnygázzal terhes budapesti éjszakák drámáját. A legjobb írás a Karhatalmi harcászat Budapest utcáin, amiből kiderül, hogy október 23-án olyasmi zajlott itthon, amire demokráciákban nem képzik ki a rendőrséget. Egyedül a könyv címével nem vagyok kibékülve: a túlkapás kifejezés elken, nem adja vissza az utcán történtek lényegét. Nem egy-egy elszigetelt esetről volt csak szó, hanem tömeges jelenségről, amit azóta sem követett megbánás, megtisztulás. Teljesen igaza van Schiffer Andrásnak, aki azt írja a könyv utószavában: „Hamis és mérhetetlenül káros, ahogyan a 2006. őszi összemosási kísérlet egyenlőségjelet tett a jogtipró rendőrség és a randalírozók közé. Nem kétséges, hogy utóbbiak is komoly törvénysértéseket, néhol súlyos bűncselekményeket követtek el. A Köztársaság rendőregyenruhájába bújt - a törvény nevében és az adófizetők pénzén fellépő - személyek azonban a Köztársaság szerveibe vetett közbizalmat, a jogállam tekintélyét is kockára tették. Pontosan azt a bizalmat és tekintélyt, amely a mindenkori törvénysértőkkel szembeni hatékony fellépéshez elengedhetetlen.”

 A 2006. őszi rendőri erőszaknak nem voltak következményei a testületnél, egyetlen rendőri vezetőnek sem mondott le, vállalva a felelősséget az általa irányítottak törvénysértéseiért. Sőt, a kormány tagjai és kormánypárti politikusok újra és újra nagyszerű rendőri helytállásról beszéltek, a tömegoszlatási arzenál villámgyors fejlesztése pedig elsőszámú prioritást kapott a költségvetésben. A magyar rendőrség felszereltsége ma valószínűleg egyetlen területen veszi fel a versenyt a nyugat-európai kollégákéval: a vadonatúj testpáncélokkal, pajzsokkal, vízágyúkkal és gránátvetőkkel a francia vagy dán rendőröknek sem kellene szégyenkezniük. Lehet, hogy egyébként nincs pénz a járőrautók benzinére, de a tüntetések napján szinte rajzanak a rendőrségi személyautók, mikrobuszok és csapatszállító teherautók.

 Nagyon sok minden hiányzik még a két évvel ezelőtt történtek lezárásához, a közbizalom helyreállításához. Óvja és rejtegeti, vagy kiveti-e magából a rendőrség 2006 bűnöseit? Hogyan marad meg a rendőrök kollektív tudatában 2006 ősze - mint a szégyen, vagy a dicsőség napjai? Megmarad-e az a bírósági gyakorlat, hogy még az elítélt rendőrök is tovább szolgálhatnak, mivel előzetesen mentesítik őket a büntetett előélet következményei alól? Lesz-e olyan rendőri vagy politikai vezető, aki vállalja, hogy az ő hibája vagy felelőssége, ami két éve történt?

 Szerencsére vannak örömteli fejlemények is. Szombaton körülbelül egy órán keresztül, a Szent István tértől az Izabella utcáig követtem a rendőrségi oszlatást. A rendőrök teljesen korrektül léptek fel a vandálok ellen, egyetlen fölös tonfa-ütést, könnygáz-támadást vagy verbálisan agresszív igazoltatást sem láttam (hogy a Szabadság téren korábban milyen gázzal oszlattak, az más kérdés). Reméljük, hogy a jövőben ez így is marad. Az ördög azonban nem alszik, az állomány 2006 őszén emberi mivoltukból kivetkőző tagjai azóta is napról napra egyenruhát öltenek.