Bár Turul kollega kezdi lassan, de biztosan elvenni a kenyerünket, pár szót mi is szólnánk Kínáról. Hogy ne váljunk unalmassá, mai posztunkat kínai jónők képeivel díszítjük.
A nyugati utca embere – köszönhetően a média folyamatos rinyálásának az internetcenzúra, a tibeti helyzet meg a zemberi jogok kapcsán – úgy gondol a Középső Birodalomra, mint egy minden ízében recsegő-ropogó kolosszusra, amelyet bármely pillanatban felrobbanthat a zsarnoksággal szembeni gyűlölet és elégedetlenség. Ez a kép azért is jó, mert ha elhisszük, akkor nem kell szembesülnünk azzal, hogy a világ alapvető változásokon megy át, amelyeknek nem föltétlenül mi vagyunk a nyertesei. De mi ne higgyünk az újságíróknak, akiknek az a legfőbb bajuk, hogy a pekingi sajtóközpontban nem nézegethetik kedvenc free tibetes és pornóoldalaikat.
A kínaiak ugyanis, mondjuk ki, mások, mint mi.
A helyzet az, hogy Kína ugyan korrupt pártállami diktatúra, de ez a kínaiakat sokkal kevésbé zavarja, mint minket zavarna, ha egy ilyenben kéne élnünk. Na jó, a korrupció őket is idegesíti, de önmagában az, hogy pár évente a választásokon a szavazólapon mindkét jelölt ugyanannak a pártnak a tagja, nem rontja el a jó kedvüket. Ha Magyarországon a Kádár János vezette párt nem folyamatos züllést és „begyűrűzést”, hanem harminc esztendőn keresztül évi 10%-os gazdasági növekedést biztosított volna, s lépni sem tudnánk a sok autópályától és metróállomástól, Kerepestarcsán pedig felhőkarcoló-erdő állna, akkor valószínűleg még kevesebbeket zavart volna, hogy Demszky Gábornál néha házkutatást tartanak. Kínában pedig lényegében ez a helyzet: az emberek igyekeznek gazdagodni, boldogulni, egyről a kettőre jutni – ez egyre többeknek sikerül –, a politikával meg nemigen törődnek.
***
Mindez egyébként nem új jelenség, sőt nagyon is régi, nagyjából Kínával egyidős. Az ország gyakorlatilag három másodpercnyi demokratikus tapasztalattal sem rendelkezik, itt a népuralomnak, szabadságjogoknak, egyebeknek a fogalma egyáltalán nem része a hagyományoknak. Jellemző, hogy az „emberi jog” kifejezést kínaiul akkor kellett megalkotni mindenféle tudós elméknek, amikor a ’40-es években az ENSZ alapokmányait lefordították kínaira.
A kínaiakkal történelmi tapasztalataik azt mondatják, hogy a legfontosabb emberi jog az éhenhalás elkerülése. Nos, ezt az elmúlt pár ezer évben első ízben a jelenlegi – fúj, gonosz, szemét – komenista vezetés biztosítja lényegében minden kínainak. Mao a „nagy ugrással” még elintézte, hogy Kína a világtörténelem legnagyobb éhínségének abszolválásával bekerüljön a Guinness rekordok könyvébe, de azóta a totális nyomor megszűnt. Nekünk járhat a szánk, hogy a kínaiak százmillióit bérrabszolgaként dolgoztatják – de egyrészt a dolgoztatók nem a komenisták, hanem a mi kapitalistáink, másrészt pedig ne feledjük, hogy az a napi pár dollár a legtöbb pénz, amelyet a csangcsuangi Li család bármely tagja az elmúlt háromezer évben bármikor is keresett. Egyébként ha többet keresne, akkor egyrészt drágább lenne a laptopunk, másrészt megfulladnánk, de ez most mellékszál.
A nem-éhenhalás legfőbb feltétele a stabilitás és a rend. Alaptétel, hogy ha valami Kínában van, akkor az a valami biztosan nagyon nagy (kivéve bizonyos testrészeket), s így van ez a zűrzavarral is. Ami nálunk viharsarki parasztmozgolódás csendőrsortűzzel, két halottal és tizennégy sebesülttel, az Kínában tajping-felkelés, 30 millió halottal és öt Franciaországnyi teljesen elpusztított területtel. Ezt tudják a kínaiak is, így már pár ezer éve nincs, amitől jobban félnének, mint a káosz. A rendet pedig, gondolja a kínaiak zöme (s nemcsak az állami propaganda), kínai viszonyok közepette csak egy erőskezű, egységes hatalom tudja fenntartani. És a puszta létet lehetővé tevő rend fenntartásáért cserébe az emberek, úgy tűnik, hajlandóak lemondani bizonyos jogaikról – olyan jogaikról egyébként, amilyenek sem nekik, sem felmenőiknek sosem voltak, s amelyekről esetleg nem is tudnak.
Hogy csak az internetcenzúránál maradjunk, jellemző, hogy míg a nyugati média tudósításai szerint Kínában az internet valójában egy agyoncenzúrázott, szűk korlátok közé szorított, géppisztolyos őrökkel őrzött munkatábor, addig pár hete az a hír jelent meg több helyen, hogy a kínai internet-felhasználók száma meghaladta az USA-beliekét, így immár Kína a világelső az internetezők számában (tök mindegy, hogy ez tényleg igaz-e, vagy csak két év múlva lesz így). Persze számos oldalt valóban blokkolnak, s nem életbiztosítás rendszerellenes e-maileket irogatni, de azért a szám azt jelzi, hogy a kínaiak egész jól elvannak ezzel az állítólag szanaszét cenzúrázott világhálóval. A cenzúra fő célpontja egyébként nem a BBC vagy a tibet.hu, hanem a Falun kung szekta, amely ugyan igyekszik magát úgy beállítani, mint amely kizárólag békés meditációs és tornagyakorlatokkal foglalkozik, de azért jegyezzük meg, hogy a négyütemű fekvőtámasz hívei nálunk nem szokták felgyújtani magukat, s ufót is csak ritkán látnak.
***
Kínában a felszínen is, a mélyben is, a magasban is meg mindenhol alapvető változások zajlanak. Olyan változások, amelyek meg fogják határozni a 21. századot. Kérdés, érdemes-e hagyni, hogy a figyelmünket eltereljék mindenféle olyan – maguknak a kínaiaknak nem is túl fontos – aprósággal, mint a szólásszabadság hiánya vagy a pekingi szmog. Szerintünk nem. Szerintünk alapvető szellemi tunyaságra vall, ha valaki tősgyökeres nyugati kategóriákat próbál ráhúzni a kínai világra – egy olyan világra, amelynek egymagában több lakója van, mint az egész – tágan értelmezett – Nyugatnak.
Persze lehet, sőt kell is tiltakozni az emberi jogok mindenféle megsértése ellen. Csak ne csapjuk be, ne áltassuk magunkat azzal, hogy a „Kína” nevű problémahalmaz kezelhetőbb lenne számunkra, ha nem vernék a tibetieket, és nem járőröznének rendőrök a Tienanmen téren.
***
Azt jelentik-e a fentiek, hogy a kínaiak genetikusan diktatúrába valók, s soha nem lesz náluk szabadság? Természetesen nem. Kínaiak is tudnak demokráciában élni, amint ezt Tajvan példája is mutatja. A sziget csaknem negyven éven át a tömeggyilkos gazember, Csang Kaj-sek, illetve fia diktatúrájában élt, de aztán az 1980-as évek végétől fokozatosan átalakult, s ma helyre kis demokrácia, szabad választásokkal, hatalmas tüntetésekkel és verekedő képviselőkkel. Nagyon hasonló a helyzet a kínai kultúrkörbe tartozó Koreával (pontosabban annak déli részével) is. Bár nem hiszünk a fukuyamai eszkatológiában, a fentiek alapján egyáltalán nem tartjuk kizártnak, hogy Kína valaha a világ legnépesebb demokráciája lesz.
Az igazi kérdés az, hogy jó lesz-e ez nekünk.
