„Csak a halott kommunista a jó kommunista!" - Istenem, hányszor hallottam nagybátyámtól a nyolcvanas évek derekán. Nagyapámmal ellentétben benne nem volt düh, inkább viccnek szánta a vadnyugati, indiánokra szabott okosság parafrázisát. Kicsit talán ízléstelen, de ismerve a kommunizmus gátlástalanságát, megbocsátható.

  Megint egy vén komcsival kevesebb - írhattam volna a címben, de az én számból már kevésbé hat hitelesen. Meghalt Puja Frigyes a szocialista diktatúra legfőbb skandinavisztikai külügyese. Neki már nem jutott állami ceremónia, rendőri felvezetés, díszsorfal a ravatal mellett. Rosszul időzített. Csak a temetés után értesítette a család az MTI-t. Lehet, érezték, holtában sem sokkal népszerűbb Puja Frigyes az Öregnél. Mariska néni sincs még meg teljesen, úgyhogy nem kell a balhé.

 Volt itt egy poszt, amiben a legnagyobb élő komcsikat kerestük Lolával, az én jelöltem a vitathatatlanul éremesélyes Berecz János volt. A választhatók köre azonban egyre szűkül. A dinoszauruszok előbb-utóbb mind kihalnak (a kínaiak meg átálltak másra), s velük együtt tűnik el egy valószínűtlenül gonosz és ostoba korszak. Nem siratom, csak szomorú, mondom Kányádi sorait idézve, mert azért érzek némi nosztalgiát, ha az MTV archívumából előkerül egy-egy ifjúsági film. Kiscsávók szaladgálnak a szürke panelházak között (Utánam, srácok), a belvárosi utcákon pedig kétpercenként feltűnik egy Wartburg vagy Skoda. Pont ilyen kinyúlt zoknis, szemüveges kis csokker voltam én is Puja Frigyes idején.