Szeremley Huba az Ingatlanmagazinban úgy beszél a borászokról, mint egy védendő embertípusról, akik az utolsó tájba illő népek. Szerinte a halászok már kihaltak, a borászokat még meg lehet menteni. Tényleg szomorú, hogy a Balatonnál, már nincsenek kis halászfaluk, halászcsónakok és vörös fejű, dörmögő halszagú bácsik, mint bárhol a tengeren.
Nem is lehet élő halat kapni, csak a veszprémi Tesco-ban, no meg az utolsó halas boltban Siófokon. Szomorú.
De itt vannak még a borászok, ráadásul egyre fiatalabbak. Csodálom őket, mert megvalósítják a piac-nyugalom-barátság elképesztő hármasát.
Eleve idilli, ha valakinek a munkája növény művészet, valamiféle alkímia. A szőlő és a must dédelgetése után elővarázsolnak egy italt, ami mámorossá tesz. De ennél még különlegesebb a borászok közössége - látogatják egymás pincéit, kóstolnak, segítenek. A konkurenciával együtt töprengenek azon, hogyan lehet még jobb bort készíteni.
De nem csak a borászok csodálatosak, hanem a borivók is. Itt járkálnak a hegyoldalban ötliteres demizsonnal, nagy tüzeket raknak, énekelnek, hangosan vitatkozva megváltják a világot, közben csodálják a Balaton ezüst hídját. Bor, mámor, Balaton.
