Óóó, igenigen. Nem kerülgetjük tovább a témát, belevágunk. Különösen most, hogy egy héten belül igazi jó kis balhéra van kilátásunk: Novák Előd dobol majd, kissé tanácstalan, ám sűrűn bazmegoló szakik drótokat akasztanak a szoborra, basic üzemmódba kapcsolt rohamrendőrök hallgatják majd a nemezsapkás néniket, akik három centiről ordibálják az arcukba, hogyaszongya: „Ávósok, ávós pribékek”, a levegőben pedig könnygáz száll. Nem tagadjuk, egy, a szociális mobilitás emeltyűjeként is szolgáló, jól sikerült házasság és az ezt követő költözködés eredményeként, khm, testközelből figyelhetjük a XII. kerületi turul körüli mizériát.
Disclaimer az elejin. Magyarok vagyunk? Igen. Mi a véleményünk a turulról, mint szimbólumról? Mondott vélemény összetett. Az országban (értve ezalatt a történelmit, csiszlikek) - bár senki sem számolta össze rendesen (néhány támpont itt) - több száz turul-szobor áll, nem elhanyagolható hányaduk az 1944-es áldozatokra (így a deportált és megölt zsidókra) is emlékeztet. A turul mai felfogása, megjelenítése a XIX. századi nemzetépítés eredménye: ez egyáltalán nem baj, utóbbi eredménye például a himnusz, a zászló, március 15. és egy sor, szívünket megdobogtató dolog. A turul és annak hegyvidéki változata minket nem hoz lázba, nem ver tőle szaporábban a pulzusunk: sajnáljuk, ez van. Ellenben nem tartjuk fasiszta jelképnek, irredentának is csak akkor, ha térképet tart a csőrében. Hogy jellemez-e egy korszakot? Valószínűleg igen. Van, akiben rossz emlékeket idéz? Ezt nincs jogunk megkérdőjelezni. Hogy ez a szóbanforgó szobor most nemzeti jelkép-e, mi a balhé társadalmi háttere, és miként vélekedjünk róla, ezt járjuk mostan körbe. Illetve az Önök Reakciója igyekszik majd ott lenni az események sürejében, ha balhé lesz.
A hely
A XII. kerület - bár lakói szeretnék az ellenkezőjét hinni, - nem öröktől fogva létezik. 1940-ben kanyarították le a kissé túl nagyra nőtt I. kerületből, és az akkori (akkor aztán igazi) reneszánsz évet ünneplendő, üstöllést el is nevezték Mátyásvárosnak. Erre az elnevezésre csak a Böszörményi úti Rigó Jancsi legidősebb látogatói emlékeznek, a Tik-Takban meg csak az első unikumig. A választási eredmények és egyebek azt mutatják, hogy a terület már a két világháború között is a kormánypárti jobboldal egyik fellegvára volt. A Horthy-korszak kormánypártjai a fővárosban egyébként az országos átlagnál lényegesen rosszabbul szerepeltek, ráadásul a helyi (önkormányzati) választásokon rendszerint még a kormánypárttól jobbra álló, Wolff-féle Keresztény Községi Párt jelöltjeivel is meg kellett küzdeniük. Nem feltétlenül csak naplopók és burzsoák laktak erre, hanem hivatalnokok, értelmiségiek és tiszteletre méltó jogászok a Bíró-Ügyész-Alma-Ráth György utca környéki igazságügyi lakótelepen (villasoron). A helynek van tehát egy elég masszív jobboldali alaprétege, amely 1990 után esmeg kidugta a fasizmusra kacsintó hidrafejét, ugye. 1990-ben SZDSZ-es a polgármester (aki 1994 után át is zsilipelt az Igazak Seregébe), de az akkori Szadi mégugye. Ezzel együtt ekkor az I-XII. kerületi MDF-szervezet volt az ország legnépesebbje, csaknem 1000 fővel, így aztán a csodálatos polgári összefogás eredményeként 1994 óta a jobboldal vezeti a kerületet (és tulajdonképp Sebes Gábort is idecsaphatjuk), először az MDF-es Udvardy-Nagy Istvánnal („úriember volt” - sóhajt ma is egy közszolga), Mitnyan Györggyel két ciklusban, majd Pokorni Zoltánnal here and now. Ettől függetlenül a kerület nem mentes a politikai zombik felbukkanásától: 2002-ben a Nemzet Könyvelője próbálta bevezetni itt a nemzradot a kánaánba, és hát ez a kerület dobta ki magából Hagyó Miklóst, a szocik Compostela-járó teddybearjét is. Akinek kolumnás öninterjúi a Budai Kilátó c. „polgári baloldali” (öndefiníció, nem röhögni) lapban számos helyi polgárnak szereztek vidám perceket mind mondanivalójukkal, mind helyesírásukkal.
Tipikusan indexfórumos elemzés lenne aszondani, hogy az 1990 előtti káderdűlő lakói most a jobboldalra szavaznak (a magyar közélet - és a baloldal - szelektív antikommunizmusa is megérne egy posztot, de majd valamikor). A helyzet ezzel szemben az, hogy a jobboldal a Hegyvidéken nem teljesít mondjuk debreceni hatékonysággal, ellenben a szocik gyengék (fő támpontjuk a két katonai lakótelep, a Honvédkórház megett és a Thomán István utcánál: utóbbi helyen még a huszonéves szoci jelölt is azzal kampányolt, hogy ő 1. Tüttő Kata barátnője, 2. a nagypapája tábornok, a MEASZ volt vezetője - nyert is volna, ha a besértődött régi szoci jelölt nem indul függetlenként), viszont a Szadi erős. Ennek a társadalmi okait borjúnyúzó pénteken elemzem, legyen itt elég annyi, hogy a lefőzhetetlen páros (MSZP+SZDSZ) azért hozza azt a 42-45%-ot, ami országosan sem rossz eredmény. A kerületben igen jól megfigyelhető egyfajta popjobb, amelynek képviselői üzlettulajdonosok, kiskereskedők, netán kisiparosok - már ha a bolthelyiségekben elhelyezett magyar és árpádsávos zászlók, választási plakátok, ruhakiegészítők vagy a diskurzus színezetét nézzük. A nemzeti radikalizmus is megérezte, hogy terem itt neki babér: a cukrászdák, bioboltok és gyógyszertárak igen magas sűrűsége mellett az ún. „nemzeti” könyvesboltok emelkedő száma is figyelmet érdemel.
A helyzet
Mitnyan nem tartozott a Fidesz hardlájnerei közé, kedélyeket max. dresscode-javaslatával borzolta fel (össze is tűzött TWÁ-val) meg azzal verte ki a biztosítékot Leisztinger Tamás már említett barátnőjénél, hogy a testületi üléseket egy piros és egy zöld plüssbéka segítségével vezényelte le. (Utóbbit az érintett maga cáfolta.) Inkább afféle keménykezű adminisztrátornak tűnt, aki pontban tízkor kéri a kávéját, 42 fokra felmelegítve, egy perccel sem később, egy fokkal sem hidegebben. A helyi szadistákkal is kialakított valamiféle modus vivendit, másképpen alig érthető, hogy pl. a helyi reprezentatív házasságkötő üzemeltetése hogyan került egy volt eszdéeszes képviselő (a networkingre érzékenyekeknek: Dobolyi Alexandra szoci EP-képviselő férje) cégének kezébe. Teljesen érthetetlen tehát, hogy miért ment bele ebbe a jogilag necces állóháborúba, ráadásul anélkül, hogy a Fővárosi Közgyűlés elé vitte volna az ügyet. (Az eredmény nem lett volna kétséges, mindazonáltal.) Nem járta meg sem a kulturális, sem a városképvédelmi bizottságot az ügy - a felállítás előtt. Lehet, hogy Mitnyan György 2005 őszén a pozícióit akarta erősíteni a helyi hardcore jobbosok körében, mert látta, hogy Pokorni egyre szűkülő köröket ró a városháza körül. Lehet, hogy néhány aknát akart hagyni az utódjának (az mondjuk egy ötmilliárdos, félkész sportcsarnok képében sikerült is neki). A szoborállítás is valamiért rettentő sietős volt: még az avatás napján is dolgoztak a jómunkásemberek, kész csoda, hogy lett ceremónia. Hamari munka persze ritkán jó: már télen barmolgatni kellett a kompozíciót, spaklival kenegetni a cementet a nagyobb lyukakba; az emlékműhöz vezető lépcsők mára felújításra szorulnak.
Valószínűleg szintén választási megfontolásokból markolta fel a témát Ungár Klára és a helyi SZDSZ. Mondjuk Ungárnál lehetett személyes vonatkozás is, mert a szobor felállítása előtt gyakorta lehetett látni, amint vasárnap reggel, trenyában, kissé lelakottan legeltette a beagle-jét a szobor körül lévő mai park helyén, ami egy igazi ótvaros, kutyaszaros hajlékonytanya volt ekkoriban. Jimmyt meg azóta nyilván nem lehet a parkba vinni, mert tilos, meg félő, hogy megnácul. A szadisok mindenesetre kajakra rászerveztek az ügyre, még egy igazi bosnyák liberálist is elhoztak, hogy szörnyülködjön ezen az Ejrópába nem illő szobron. (Milyen lehet egy bosnyák liberális? Egy tölténnyel kevesebbet tesz a tárba?)
A helyezés
Az avató lezajlott, a szobor áll. Nem a mi tisztünk megítélni, hogy az alkotónak ez a legjobb műve-e, nekünk kissé tradicionálisnak tűnik, olyan mintha vettek volna egy száz évvel ezelőtti öntőformát, azt megszoborták volna megin' a tatabányait. Ráadásul a földhöz túl közel van, így kissé ijesztő látványt nyújt. Persze egy turul, az turul, még a modernitás jegyében sem lesz belőle két egymásra helyezett betonkocka.
A hiteles történethez az is hozzátartozik, hogy a turul avatását megelőző napokban felavatták a Böszörményi út másik végén azt az emlékművet, amely a Yad Vashem által a Világ Igazainak elismert magyaroknak állít emléket. (Szorosan véve tehát nem „holokauszt-emlékmű” meg „siratófal”, ahogy a radijobb hülyeség szereti becézni.) Magyarán: derék és bátor embereknek. Köztük számos ismerős névvel, és ott van rajta keresztkománk nagypapája is. Mármint a neve.
A turul-szobrot eleinte őrizték, ma már nem. Talán ennek is betudható, hogy az elmúlt hónapokban volt, hogy naponta vörös festékkel öntötték le. Nem kell egy Hercule Poirot-nak lenni ahhoz, hogy lássuk: nagyjából ugyanez a lendület és festékanyag dolgozott együtt a kerületi Fidesz-iroda és a krisztinavárosi plébániatemplom kidekorálásánál is. A 2006-ban megválasztott új önkormányzat, kompromisszumot keresve, kínjában (igazat adva a szoborral szembeni kritikák egy részének) úgy tervezte, hogy a Budapest ostrománál elesett polgári (zsidó és nem zsidó) lakosok számára emlékművet létesít az Alkotás és a Csörsz utca sarkán lévő zsebkendőnyi parkban, a turul pedig továbbiakban a katonai áldozatok emlékhelye lesz.
Ma nagyjából itt tartunk, a ferencvárosi jegyző gondolkodik és iratokat böngész, a jobboldal pusmog és készülődik, a magyarliberálisok dörzsölik a tenyerüket. Nincs kész álláspontunk a kérdésben. Van egy jogilag nehezen védhető helyzet, egy szépen helyrehozott közpark, egy nem túl jól sikerült szobor és totális érzéketlenség, empátiahiány mindkét oldalon. (Amelyeken a debil provokációk biztosan nem segítenek.) Jelenleg éppen az egyiken több. Szerintünk.
Miért csodálkoznánk? Így zajlik itt minden.
*Az első fotót Ács Feri készítette. A következők a bagi, a gesztelyi és az oltszemi turult ábrázolják.
