Furcsa jelenség figyelhető meg manapság a „balliberális”, vagy inkább mondjuk így, „nem kifejezetten jobboldali” médiumok hasábjain. A megmondóemberek, publicisták, szellemi nagyágyúk bizony, ahogy ergé kollega fogalmazott, elárvultak. Szegények, nem tudják, hogy most akkor mi van és akkor ezt így hogy. Nehéz is igazodni, ha az egyik pillanatban még így szól a vonal: „Mert azt, hogy ha jöttök hozzám, hogy emeljük meg 5 ezer forinttal a nyugdíjakat, és van 3 millió tuti szavazónk, akkor nekem miniszterelnökként azt kell mondanom: nem”, aztán nem nem telik el két hónap, és „A Magyar Szocialista Pártnak ebben az ügyben kötelessége van: kötelessége védeni a nyugdíjasokat.” Hat éve kormányoz egy kormány, amely elméletileg az övék lenne, de az, hogy finoman fogalmazzunk, nem muzsikál tökéletesen, sőt lényegében teljességgel védhetetlen dolgokat művel. Lop, csal, hazudik, s ami a legrosszabb, még béna is.Írástudóink, akiknek a flekkdíjat uborkaszezonban is be kell söpörniük, különben az asszony nem hajlandó éjszakánként a kedvükre tenni, két módon reagálnak a kellemetlen helyzetre. A szégyentelenebbek és magukra már egyáltalán nem adók vad Orbán-gyalázásba kezdenek, abból nem lehet baj alapon. Hogy hat évnyi kormányzás után miért az ellenzék cseszegetése a fő téma, ez maradjon az ő problémájuk – mi ezúttal ne is foglalkozzunk velük.
Ám mit tesznek azok, akik úgy tartják magukról, hogy van még némi önbecsülésük? Akik legalább a látszatát szeretnék elkerülni annak, hogy hat év után is Szekeres Imrének, Nyakó Istvánnak és Mesterházy Attilának flufferkednek? Hát ők elkezdik az országot szidni. Mindenről ez a csúnya ország tehet. A magyarok hülyék, lusták, kádáristák, 300 forintért eladják a jövőjüket, ülnek saját ürülékükben, és várják, hogy a pizzafutár a szájukba repüljön. Mindenki azt akarja, hogy a másikat szorítsák meg, ne őt. Mindemellett ráadásul elszabotálják a mégoly puha reformokat is, és kannásbort isznak, akkora parasztok.
Na már most, a komplett országot szidni, fájdalmas reformokat akarni és a rövidlátás betiltását szorgalmazni egyáltalán nem bátorságra vagy intelligenciára, hanem mindenekelőtt mélységes lustaságra vall. Olyan ez, mint állni az Erzsébet hídon, és a Dunát szidni, amiért az dél felé folyik, vagy vitriolba mártott tollal gúnyolódni a januári hóesésen. A helyzet iróniája, hogy egy igényesebb országban, amilyenbe vágyakoznak, ezek az írástudók nem lehetnének vezető orgánumok megmondóemberei, mert az igényesebb országokban a lusta embereket nem szeretik. Sőt, kifejezetten rühellik őket. Legfeljebb bicikliút-átadásokról tudósíthatnának valami délnémet vagy katalóniai önkormányzati lapban.
Mi ebből a tanulság? Semmi, úgyhogy itt abba is hagyjuk. Viszont engedjék meg, hogy kihasználjuk az alkalmat a Lótusz márkájú termék promóciójára, amelynek kizárólagos magyarországi értékesítési jogát Kínai Kálmán szerezte meg. A termékkel hamarosan találkozhatnak a jobb fürdőszobaszalonokban és a Négy Tigris piacon. Minden darab megvásárlásával Kálmán szellemi fejlődését támogatják, s amíg használják, az alatt sem olvasnak Index- és Hírszerző-publicisztikákat.
