Jöjjön, aminek jönnie kell: Trianonozzunk.

 Nem firtatok mostan olyan környülállásokat, amelyeket lámpalázas riporterek szoktak feltenni „Trianon-kutató” címkével ellátott szakállasbácsiknak, hogyaszongya: lehetett volna-e másképp, vissza-e lehetett-e volna-e 88 éve utasítani a békeszerződés aláírását, meg, hogy ki a felelős és hogy a „nagyhatalmakbeláttáke”.

 Egyrészt mindig lehetett volna másképp: aki elsüti azt, hogy a „mi lett volna, ha” történelmietlen kérdés, az mehet az öltözőbe zuhanyozni, azok mellé, akik a „hát ez nézőpont kérdése” fordulattal élnek vagy kezükbe veszik a Metro c. nyomdaipari terméket. Nem hinném, hogy most már érdemes volna kutatni a felelősöket, mert ha megvannak, mit csinálunk velük? Lerajzoljuk őket? És hát a nagyhatalmak oly sok mindent beláttak és nem láttak be, meg egyáltalán: a nagyhatalom az nem olyan, hogy reggel felkel, belebámul a napsütésbe, megropogtatja a csontjait, megcsomózza a hálóköntöst, majd belát. Persze, van, amit a csúnya nagyhatalmak jóvátettek: Franciaország például  történelmi igazságot szolgáltatott a meggyötört, úgyszólván alig létező és a sérelembe beleroppant osztrák népnek: két hete engedélyezte a Red Bull forgalmazását. Egyetlen hálás köszönet most a lég, Bolzanótól Csernovicig. Másrészt meg srácok: nem, nem jár le.

Nyitott szemek

 Az mostan a kérdés, hogy miképp emlékezzünk. Kissé félve írom le, mert deklaráltan nem szeretjük egymást olyan nagyon-nagyon: az a politikai párt, amely a nemzetvesztő Clemenceau kifejezésével élve, „megcsinálta a vaját” a Trianon-issue-n (igen, a Jobbik) 12 pontjával meglepő mérsékletről tesz tanúbizonyságot. Szerkesztői nem keringtek vastag vörös filccel a térkép körül, hanem igyekeztek a kor sogenannt szellemével összhangban megfogalmazni egy politikai programtervet. (Persze ez a Kárpát-medencei sportklubos ötlet marhaság: mit keresne mondjuk az FCM Resica a magyar bajnokságban, meg, hogy jön ide Wass Albert. Mindegy.). És a párt elnöke is meglepően értelmeseket (is) mondott (pl. saját felelősségünkről) az Echo TV-ben a tágra nyílt szemű Matúz Gábornak.

 Az integer magyar nacionalistáknak (nem kell félni a szótól, közülük valók volnánk mi is) állandó fájdalma, hogy a magyar társadalom nem tud semmit Trianonról. Legtöbbjük ezt a keserűséget jellegzetes baloldali, aufklérista reflexekkel oldaná: El kell mondani a Zembereknek! kiáltják hevülten. Elképzelésük az, hogy ha el-vannak-mondva-a-dolgok az embereknek, akkor ők azt a cselekvési mintát fogják követni, amelyet a Kora Előtt Járó Szemfelnyitogató üdvösnek tart. A probléma az, hogy korántsem bizonyos, hogy a helyes tudás elvezet az igazsághoz, az igazság ismerete pedig a helyes cselekvéshez. A helyes cselekvés természetesen egy főszolgabírói állás megszerzése valahol Krassó-Szörényben  - ezt egyébként mi is szeretnénk, de lelkünk mélyén mi is tudjuk, hogy törekvésünk gyerekség. Különösen úgy, hogy úgy fest: minél inkább foglalkozikvalaki a trianoni tragédiával, úgy hajlamos eltúlozni a veszteség mértékét. (Vásárhelyi Mária idézéséért elnézést kérek, egyúttal jelzem, hogy ő is rosszul tudja: Marosvásárhely immár nem magyar többségű város.) Akit pedig nem érdekel az egész, ő pedig alulbecsüli ugyanezt a terület- és emberveszteséget.

Arccal a revízió felé

 De addig is, amíg ez megvalósul, mi lehet a teendő? Legyen emléknap? Állítsunk mérsékelten dekoratív kopjafákat? A Rózsa Nyugdíjas Klub Asszonykórusa danoljon egy jót? Legyen gyászszalag? Ezt is lehet, meg azt is. Az emlékezés demokratikus, szabadon barkácsolhatja bárki. Egyet nem szabad: sötétnek lenni. Összevissza beszélni okokról, indokokról, szíriuszi magyarázatokat fűzni az egészhez és belemondani az ótátrafüredi pincérnő arcába, hogy „fogsz még te magyarul tanulni, kisanyám”. Én, ha megbocsátanak, nem énekelek (szar a hangom), kopjafát nem faragok (általánosban a tutaj megszerkesztése is gondot okozott), gyászszalagot nem hordok (Tomcatnek nem viszek zsét). Nemzetrontó álláspontom szerint az a kijelentés, miszerint a „magyar állam és a magyar nemzet határai nem esnek egybe” kétségkívül igaz (bár - és ezt mindenféle honfibú nélkül jegyzem meg - kérdéses, hogy meddig beszélhetünk még egy nemzetről: lesz még itt szétfejlődés, meglássátok. Ad analogiam nyalka redbullosok vs. burkusok), de engedtessék meg: ez így volt 1920 előtt is. A magyar állam fennhatóságot gyakorolt olyan területek felett is, amelyek nem a magyar nemzetfejlődés részei voltak. Trencsénben, Árvában, Fogarasban vagy egyebütt jó esetben a szolgabíró, a bakter és a boltos (sokszor: zsidó boltos, erre tessék gombot varrni) vallotta magát magyarnak a népszámláláson. És ezen nem változtatott semmilyen iskolatörvény meg hatósági vegzálás. Ettől függetlenül: ezeken a helyeken éltek magyarok, emlékeket hagytak/tunk magu(n)k megett. Az én revízióm az, ha ezt az egykorvolt jelenlétet dokumentálom: odamegyek, lefotózom és a korabeli lapokban elolvasom, hogy milyen volt ott valamikor. Volt-e kaszinó, mit írtak a hetipiac árairól, ki felelt meg a tűzoltóegyesület gyakorlatán: ezt a múltat nem lehet elvenni. Elmenni mind a hatvanhárom (igen, baxi, HATVANHÁROM, ennyi volt a történelmi Magyarországon, plusz kilenc horvát vármegye, hatvannégy vármegyére szóló hülyék) vármegyébe (meg Fiuméba), megállni a főtéren, szemben a vármegyeház, mögöttem a katolikus templom, és tudom: ha elindulok azon a jobbfelé vezető utcán, a kopott kukák mögött megtalálom a kapualjat, ahol egykoron Krúdy Gyula enyelgett kisvárosi delnőkkel, s vett ki hónapos szobát a házban egy nyugdíjazott őrnagynál. Le kell fotózni az öreg kapualjakat, lepattogzott festésű redőnyzárakat és útszéli kereszteket. Mire lenne jó az internet, ha nem erre? Én otthon vagyok.

 Ez az én országom.

Alant nénány kép az Én revízióm c. sorozatból.

Eperjes

Körmöcbánya

Temesvár

Zenta

Szepesváralja

Késmárk

Fiume