A katonák a kormány szerint a társadalmi rendet és stabilitást védték. Mint ilyen esetben mindig, minden kormány szerint.Anyátokat.
És a kurva anyját az időnek, a feledésnek és az érdeknek is, amely mindig mindent elmos.
Egy egykori diáktüntető mondta nekünk: bár ő hetekig ott volt a téren, éhségsztrájkolt, skandált, énekelt és szervezkedett, most így másfél évtized után úgy látja, hogy a vezetés helyesen cselekedett. Hiszen az azóta tartó szédületes fejlődés bebizonyította, hogy Kínának elsősorban stabilitásra van szüksége. Ő maga külföldre távozott, de akár haza is térhetne, ott is tudna karriert csinálni, csak a családja már ideköti. Vannak a túlélők közül olyanok is, akik valóban hazatértek, s azóta mindenféle igazgatóságokban görnyednek a stratégiai tervek és eladási mutatók felett. A nép pedig élvezi az évi 10%-os gazdasági növekedést, McDonald’s-ba jár és kocsira gyűjt.
A demokratikus nyugati világ? Pár évig mosolyszünet volt, aztán a sok felháborodott elítélő nyilatkozatból semmi nem maradt, csak némi korlátozott fegyverembargó, amelyet hamarosan fel fognak oldani. A tőke meg azóta is ömlik Kínába, a nyugati országok egymás sarkát tapossák, hogy gazdaságilag erősíthessék azt a rendszert, amely, mint 1989-ben világossá vált, bármikor kész nem csak az emberi jogokat, hanem az embereket is – szó szerint – földbe tiporni. Tankokkal, ha kell. Clinton és Bush többször találkozott a kínai pártfőtitkárral, mint a saját feleségével. A 2000-es olimpiát még nem kapták meg a kínaiak, a 2008-as viszont az övék, csakúgy, mint a 2010-es világkiállítás.
Mi meg majd megyünk, és leesett állal álmélkodunk, hogy milyen fasza hely is ez a Kína.
Arra a kamaszra már senki nem emlékszik.
