A debreceni bemutató után a hétvégén debütál a fővárosban is a Fortedanse előadásában a Kalevala. Pénteken, szombaton és vasárnap este a Trafóban játszik a fizikai táncszínház.

 Elfogultak vagyunk, mert a darab szövegét Szálinger Balázs írta, aki a Reakciót is megajándékozta leánykori nevével. A Kalevalának csak az alapsztorija maradt meg: szerzőnk az eredeti rúnók (hagyományos finn dalok) hangzását idéző, de teljesen új versezettel állt elő. A díszlet minimál, a zene norvég, a táncosok beszélnek.

 Horváth Csaba rendező-koreográfus néptáncos múlttal érkezett a színház világába, emblematikus kortárs színházi kísérletező. Ő jegyzi koreográfusként a Nemzeti Színházban most is futó A Mester és Margaritát, korábban dolgozott a Közép-Európa Táncszínháznak és a Debreceni Csokonai Színháznak is. Társulata, a Fortedanse a hagyományos prózai- és a táncszínház közötti zónában játszik, fizikai-/mozgásszínházként emlegeti a szakma. Vejnemöjnen szerepében Mucsi Zoltán (Magyar vér!), a többi szereplő pedig az első olyan színis évfolyamban végzett, amelyik erős táncképzést is kapott az egyetemen.

 Akit Tolbuhin körúti váteszünk korábbi munkássága érdekel, annak az Első Pesti Vérkabaré mellett mindenekelőtt a Zalai Passiót ajánljuk értő figyelmébe. A zalai revizionizmus alapműve méltán dobogtat meg minden reakciós szívet, a hamarosan újra megjelenő eposzból íme egy éneknyi részlet:

„Első ének,
melyben a zalai költő elfogulatlanul tárja elénk
a történeti előzményeket,
s bár ezen előzmények taglalása aztán
egyre kevésbé lesz elfogulatlan,
a súlyos tényeken mindez vajmi keveset változtat

Krisztus urunknak a kettőezredik éve előtti
fél évszázad hajnala jött el, s Rákosi Mátyás
íróasztala szörnyű célzatu ívpapirokkal
lett megrakva. A titkár nyargalt és a Dunántúl
térképét teritette a Mátyás úr elibé le,
mely térképre a Mátyás úr keze új gyepütervet
rajzolt. Kedvezményét Veszprém vármegye bírta,
mely kicsi egységből iparállam lett eme földön,
úri határai közt Tihanyokkal meg Füredekkel,
sőt Devecsernek népessége is új anyanyelvet,
új, iparibb szókészletet öltsön! – szólt a deliktum,
melynek pannon, szép Sümeg is be-behódolt,
és Keszthely, honnan Trajanusz császárt röpitette
római trónra Kolon jó termésátlagu földje.
Ősi rebellis szellem burjánzott Zala dombos
tájain, itt élt Csányi, Deák, de Petőfi is innen
vitt asszonyt, és még harcos Zrinyiekre is üdvös
volt gondolni, ezért hát még mielőtt ez a gyűlölt
hév a palackból újra kiszökkent volna, a Mátyás
úr kupakot csavarintott rája. A vastag irónnal,
nem leplezve sötét, buja kéjét hát bejelölte a
hercig vármegye ősi nevét viselő patakot, hogy
az legyen új gyepüje. S megdermede percre e piszkos
munkát nem kívánó, jóérzésü folyam. Sőt,
még kedves Balatonnak víze is újszerü páncélt
öltött új szerepére, s lett hű tükre a kornak...
Veszprém városa ujjongott, és gyors vonatokkal
száguldottak a bányászok le a partra a jéghez,
frissen szerzett partszakaszuknál töltve az ünnep
napjait. És a parasztok könnye a tóba lecsurgott,
s még sose-volt vízszintet mértek a lellei révnél.
Álltak az ökrök a téli vetésen, tudva, hogy immár
új hatalom jött, s nincs szükség mától a humuszra,
látták sorsuk, a pápai új húsgyárban a kolbász
lesz a jövőjük, s szürke kohászok kölykei fogják
asztal alatt dagonyázni a csülküknek maradékát.
Tudta a természet, most fémeknek delejét kell
túlélni, s csoda lesz, ha az erdők állva maradnak.
Fűrészek robaja s rút, érdes vasfogak árnya,
aszfaltút viziója, az elgázolt sünök éjjel
Hold fele tartó lelke... ma mind-mind kurta valóság
lett, s most visszakivánta a természet Zala békés
mentalitását, persze hiába. Az új iparállam
nem fogadott a tanácsra meg őzet, sárgarigókat...
Könnyü kakasszó többé nem várt Napra a tónál,
mert gyárkürtök harci zaját harsogta a környék.
S mind, mi Zalát zengette a létének hegedűjén,
kozmoszi csöndbe zuhant most, vagy ha nem, elmenekült hát.”