Ide költözött a földszintre az új szomszéd lány. Piros haja van, térdig húzott csíkos zoknija és mindenféle piercingje. Huszonéves, egyetemista. Örültem, hogy a fiatalok felüdítik a zárkózott, nénikés, kertben ugató kutyás környéket - egészen máig. Ugyanis kinyitottam az ablakot, ők is kinyitották, majd megérkeztek a barátaik és üvöltetik Bebét. Nem ezt, hanem ezt. Meg ilyesmi színvonalú dalokat. Vagy akár ilyet.

 Mi van akkor, ha nem egyezik a szomszéddal a zenei ízlésünk? Ráadásul jön a nyár. Jaj.

 Persze bőven van miért vezekelnem. Hiszen ugyanebben a házban éltünk anno a nővéremmel, és szolidan tűrték a nénikék, hogy István, a királyt üvöltöttünk hajnali négykor, meg minden mást. Egy szót se szólhatok.

 De ez mégis fáj: „lágy tapintás”, „tini lány vagyok”, „bármit megkapok” - ezek a mostani hangfoszlányok, hozzáíllő zenével.

 Az ingatlanhirdetésekbe esetleg bele lehetne tenni, hogy lakást keresek olyan környéken, ahol latin zenét hallgatnak, vagy éppen Bebét. Ízlés szerint. Akkor kinyitnánk az ablakot, és boldogan ráznánk a fejünket a szomszéd zenéjére.