A képen látható tusnádfürdői panelbeszélgetés éppen mikrofonba szóló moderátora soha nem tartozott a politika élvonalába. Igaz, nem is volt politikus. Nevét leginkább a külpolitika iránt érdeklődő vájtfülűek ismerték. Mégsem túlzás azt mondani, hogy a napokban a rendszerváltás utáni magyar külpolitika meghatározó szereplőjét veszítettük el.
Váratlanul távozott közülünk Lőrincz Csaba, a Fidesz egykori külpolitikai szakértője, az Orbán-kormány idején a Külügyminisztérium Közép- és Délkelet-Európát felügyelő helyettes államtitkára. Csaba Sepsiszentgyörgyön született és a Limes-kör tagjaként folytatott erdélyi ellenzéki tevékenység után a 80-as évek emigrációs hullámával települt át Magyarországra. Rövidesen a Fidesz körüli mozgalmárkodásba csöppent, ahol a kezdetektől Németh Zsolt mellett tevékenykedett. Így vált alapemberévé a mostanra fogalommá vált „bálványosi folyamatnak” is, amely a magunkfajta öregecskedő harmincas reakciósoknak már a 90-es évek legelején is jelezte, hogy - a köreinkben gyakorta uralkodó közfelfogással ellentétben - a Fidesz azért mégsem teljesen a Szadesz kistesója. S azért az nem volt könnyű időszak: egy, a Parlamentbe alapvetően véletlenül bekerült generációs kispárt szakértőjeként, a külpolitikára-nemzetpolitikára is lassan átterjedő, élesedő-élesített kultúrharc közepette az Antall-kormány ellenzékeként. Nem volt könnyű a Horn-kormány alapszerződés-politikája idején sem, az integrációs kényszer és a határon túli magyar közösségek legitim autonómiaköveteléseinek együttes szorításában. De aztán elérkezett 1998, és az elméletek gyakorlatba ültetésének pillanata. Az eredmények pedig magukért beszélnek. Lőrincz Csaba a rendszerváltás utáni időszak talán legfontosabb jogszabálya, a státusztörvény kidolgozásának meghatározó figurája lett. Valamint annak a külpolitikának az egyik elméleti főmuftija és gyakorlati végrehajtója, amely hosszú évtizedek óta először bátran és mosolyogva tudott szembenézni az utódállamok furmánykodásaival – az önbizalmat ügyesen párosítva az ezredfordulón Magyarország előtt felvillanó geopolitikai mozgástér kihasználásával. Nem rajta múltott, hogy a dolgok végül nem úgy alakultak, ahogy azt sokan gondolták-gondoltuk. A 2002 utáni években Csaba az Országgyűlés Külügyi Bizottsága mellett dolgozott főtanácsadóként.
Erdélyi létére – vagy tán épp azért – józansággal és hideg fejjel közelített szűkebb pátriájának ügyeihez még akkor is, amikor itthon időnként belpolitikai ízű és hevességű, sokszor buta kuruc-labanc csetepaté alakult ki a transzilván magyar közéletről. S bár származásából is adódóan elsősorban nemzetpolitikára specializálódott, érdeklődése és szakértelme azon jóval túlterjedt. Széles világlátása igazi külpolitikai teoretikussá tette.
Csaba amolyan székelyesen visszahúzódó emberként nem szerette a nyilvánosságot (nem csoda, hogy az interneten hosszas keresés után is csak a bejegyzés elején látható csoportképet találtuk róla - a másik fényképet egy kedves olvasónktól kaptuk). Sajátos stílusa miatt sokan egyenesen morózusnak tartották.
Mindössze 49 évet élhetett.
Isten nyugosztalja.
