Azt olvasom a Hírszerzőn Kiss Ádám barátunk tollából, hogy ő nem kíván részt venni a népszavazáson, mert egyik politikai oldal „rövidlátó, káros és demagóg vetélkedést” sem akarja a szavazataival legitimálni. A gondolat első hallásra szimpatikus, második hallásra sem ördögtől való, de azért van egy rossz hírem: aki nem megy el szavazni, az is szavaz. Aki szándékoltan marad távol az urnáktól március 9-én, az valójában leteszi a voksát a küzdő felek egyike mellett.

Szeretném előre jelezni, hogy a cikk 99%-ával egyetértek, annak filozófiáját, gondolatiságát szinte teljesen osztom. Viszont annak a népszavazás intézményét érintő részével kapcsolatban vannak aggályaim. „A népszavazás a képviseleti demokráciát is kérdőjelbe teszi. Hiszen azért szavazunk valakire négyévente, hogy a parlamentben, a választókerületben, az önkormányzatban képviselje az érdekeinket. Népszavazásra kiadni kérdéseket, pláne a népképviselet nevében aggályos dolog.” – írja Smalladam. Ez a gondolkodásmód alapból kizárja a népszavazás intézményét a demokratikus döntéshozatal eszközei közül. Pedig a népszavazás a képviseleti demokrácia egyik eszköze. A közvetlen hatalomgyakorlásé. Egy eszköz állampolgári akarat kifejtésére, meghatározott törvényes keretek között. A népszavazás nem képes rendszert dönteni, átvenni a parlament vagy az önkormányzatok szerepét, nem ültet türannoszokat a nyakunkba és arra sem ad lehetőséget, hogy elkergessük a kormányt. De még csak arra sem, hogy a Fidesz számára kedvezőtlen eredmény után elkergessük Orbán Viktort. Egyszerűen csak arra, hogy alkotmányos keretek között jelezhessük: ígéretet nem betartani, egy dolog, a saját vállalásainkkal szembemenni pedig egy egészen más tészta. Egyébként azt gondolom, hogy a népszavazás paradox módon a kormánypártoknak is jót tesz, sőt hosszú távon az egész politikai élet minőségét, színvonalát befolyásolhatja már azzal is, hogy kiírásra került. Egy ilyen kezdeményezés pedig a Fidesz kezét, jövőbeni politikai ígéreteit és cselekvéseit is jól körül fogja határolni, és talán – és bár lehet, hogy naív vagyok – a durva, kirívó politikai nagyotmondások jelentős részét is magunk mögé utasíthatjuk.

A másik oldalon viszont igazat kell adom Smalladamnak, szerinte ugyanis a Fidesz veszélyes fegyvert rántott elő azzal, hogy egy ilyen, valójában nem népszavazásra érdemes kérdéscsokorral próbálja kierőszakolni az „emberek” véleményét. Merthogy itt – reformterminológiai értelemben – 3 valóban marginális kérdésről beszélhetünk. Hisz ki ne tudná: mind a vizit- mind a kórházi napidíj jelentéktelen bevétel az egészségügy kasszájában, arról a tandíjról pedig ne is beszéljük, amelyből eddig még egy fillér pluszbevétele sem származott a hazai felsőoktatásnak. Csak sajnos az őszöd utáni magyar politikában két – szerintem – lehetséges út mutatkozott a Fidesz előtt. És mindegyik komoly veszélyekkel volt kikövezve. Vagy hagyja az ellenzék a kormányzati politikát abban a mederben folyni, amelyben az addig folyt (emlékeztetőül: mindennapi tüntetések, állandó elégedetlenség, amely előbb vagy utóbb rászáll az ellenzékre is), vagy próbál tenni ellene valamit és mindezt alkotmányos keretek közt teszi. A Fidesz ez utóbbit választotta, még akkor is, ha tisztában volt vele, hogy: 1. a kérdések minősége nem való népszavazásra; 2. saját precedense egy esetleges kormányzati szerepvállalás esetén az önnön kezét is kötni fogja. De tudjuk: a politika perspektívája rendkívül szűk. „Ha ma megnyerhetsz egy csatát, ne halaszd holnapra” – ma így összegezhetnénk a modern kori politika alapvetését.

A népszavazás, mint eszköz tehát egy kényszeredett válasz egy rossz kormányzati politikára. És sose felejtsük el: a népszavazás alternatívája csak törvényen kívüli megoldás lehet. És ezt a kormánypártok is tudják.

És mielőtt azt gondolnánk, a népszavazás ötlete az orbáni ellenzék boszorkánykonyhájában született, idézzük fel, mi is történt az ezredforduló után, de még az Orbán-kormány idején. 2001 nyarán az MSZP kezdeményezett népszavazást olyan ma már nevetségesnek tűnő kérdésekről, mint a hétvégi szabadnapok rendjéről, a nyugdíjemelés módjáról, a hivatásos hadseregre való áttérésről és a közoktatásban megszerezhető ingyenes középfokú nyelvvizsgáról. Ha demagógia versenyt írnánk ki a feltett korábbi és mostani kérdések kapcsán, akkor az előbbiek egészen biztosan előkelő helyen végeznének.

Bár az is igaz, hogy a szocialisták ezen magatartása éles kontrasztban van és a demokratikus gondolkodás felé történő komoly elmozdulás jeleit mutatja ahhoz képest, hogy korábban még a következő gondolatokkal örvendeztettek meg bennünket a hatalomból frissen kihullott szocialisták. 1998 őszén Sándor László MSZOSZ-elnök, MSZP-s parlamenti képviselő nyilatkozta azt, hogy “ha a kormány kártékonykodása nem állítható meg demokratikus eszközökkel, akkor erőteljes parlamenten kívüli akciókra is szükség lehet”, hisz “…a parlamenti demokrácia eszközeivel a mai kormányzatot nem lehet megfékezni”. Ezt meglepő módon Kovács László, a szocialisták elnöke is helyeselte, imígyen: “bizony nagyon is szükség lehet rá, hogy a kormányt a politizálás parlamenten kívül alkotmányos eszközeivel próbálják jobb lelátásra bírni”, mert helytállónak tartja azt a következtést, hogy „a kormány nem állítható meg a demokrácia parlamenti eszközeivel azon az úton, amelyen az országot rossz irányba vezeti”. (Idézetek: Révész Sándor: A múlt köde. Népszabadság Könyvek, 2006. 62. oldal, illetve Magyar Hírlap 1998. október 29., november 3.) (Forrás)

Két dolgot javaslok tehát mindenképpen megfontolásra:

1. A népszavazásra tekintsünk úgy mint egy demokratikus döntéshozatali eszközre, még ha a kérdések populárisak is;
2. És mindenkit arra buzdítok, bárhogy szavazzon is, hogy menjen el és éljen választójogával.