Intro
„A megélhetési gondokkal küszködők tömegének fölemelkedése sem megy erős nemzeti tőke nélkül. Én akkor lennék nyugodt, ha azzal a cégértékkel, mellyel most a topon tartanak számon, nem jutnék be az első kétszázba sem.”
(Demján Sándor)
*
Egy lakáshitelcégnél dolgozó, tanult jóbarátom a minap harsányan kinevetett, amiért az egyik hazai bankóriást „magyar cégként” említettem hetente megejtett, kedélyes vitánk során. Csak a menedzsment magyar - korrigált, mire én jóváhagyólag bólintottam: - igen, és az a lényeg. Aztán lehet, hogy mégsincs igazam.
Onnét jut eszembe a dolog, e párbeszéd csak pár nappal volt azután, hogy Pálffy a Heti Válaszban kijelentette: „irdatlan tőke várakozik” politikai momentumra (~ hogy pártot öltve „alakítsa át a politikai térképet”); és csak pár nappal´volt azelőtt, hogy ma reggel bejelentették: az OTP csoport a Groupama francia biztosítónak adja el a Garancia 100 százalékát és saját részvényeinek 8 százalékát. Mi köze a kettőnek egymáshoz? Semmi. Csak arra gondoltam, érdemes lesz tágabb körben megvitatnunk: mi a magyar a gazdaságban? Lehet-e mondani valakire, bárkire, hogy igen kérem, ő nemzeti nagytőkés? És méginkább: lehet-e mondani valaki másra, hogy nem az?
*
A 90-es évek belmagyar lápvilága - keletről ismert, jóféle sztenderd szerint - nálunk is kitermelte a maga oligarchiáját. Reorganizált, ó-állami nagyvállalatok, amerikai-magyar vegyesvállalkozások, magángépek, strómanok és progresszív ingatlanbiznisz, utaztatott pénzek meg politikai networking. Ahogy egy Várszegi Gáborról írott zsebkönyv találó címe fogalmazott: Élet és Birodalom.
Nem mennék bele, hogy a magyar Dzsokik közül ki és hogyan boldogult a '90 utáni politikával - Fenyőn kívül talán mind szép haszonnal zárták az első évtizedet. De az egyre izgalmasabb, hogy mit kezdenek a szajréval 2008 és '10 között, esetleg közvetlen azután: mit kezdenek a botcsinálta elittel most, mikor a kormány inkompeteneciája már létében sérti a növekedést; az ellenzék képtelen maga mögé valódi koalíciót építeni; nekik viszont már megvan a lé ahhoz, hogy nagyobb részt vállaljanak. Mit kezdjen magával az ország jobb teljesítményében üzletileg érdekelt magyar tőkekör?
Széles „Görgey” Gábor már felfedte lapjait: ő a mai struktúrák mélyítésén dolgozik, hát Istenem. De kell-e Demjánnak, Csányinak, Vitézynek vagy Nobilisnek is majd, most már hamarosan, közvetlen hatalom? (Közvetett volt nyilván, eddig is.) Ha kell, mikor? És kivel? És jól járnánk-e vele? Mit képviselhet a nemzeti tőke a politikában? Erről beszéljünk.
1. Mi az, hogy nemzeti nagytőke?
Van ilyen, diszkriminálhatunk. Azok a tőketulajdonosok, akik eredeti érdekeltségeiken vagy ágazatukon túl más, csak hosszú távon megtérülő, és a szélesebb közösség számára is stratégiai fontosságú szegmensekbe fektetik szabad forrásaikat, nemzeti tőkések - a szó klasszikus értelmében. Függetlenül attól, hogy az illető maga is jól járt-e vele, nyugodtan nagyra becsülhetjük Csányi húsipari szerepvállalását, vagy Demján felsőoktatási ösztöndíjprogramjait.
Számomra kevésbé egyértelmű érték, de megemlítendő a közvetlen politikai befolyásra építő mogulizmus is: Széles (Echo, Hírlap) vagy Vitézy (Helyi Téma) sajtóegyensúlyt célzó partraszállása.
Érdekes kérdés a nemzeti tőkekör „szürkezónája”: azok, akiket a jobboldal maga nem sorolna ide, de az üzleti élet átfedéseinek köszönhetően ugyanebbe a körbe (is) tartoznak. Elég, ha vetünk egy pillantást Járai újonnan gründolt biztosítótársaságának alapítóira: Straub, Kieselbach és sorolhatnánk. És a magyar menedzsmenttel futó nagyvállalatokban valószínűleg tucatjával találunk olyan negyveneseket, akik a rendszerváltás után a Fidesszel szimpatizáltak, de aztán léceltek az üzleti életbe - ahol azóta is várnak.
2. Tényleg pártot akar a nemzeti nagytőke?
Lehet, hogy nem akar, de szerintem akar, én lassacskán akarnék a helyükben. A szocikról mára még azoknak is kiderült, hogy képtelenek kompetens módon vezetni az országot, akiknek anno volt gusztusuk üzletelni velük. A Fidesz viszont - félfüllel hallható kritikák szerint - nem mutat elég készséget egy szélesebb (gazdasági, nem csak politikai) koalíció létrehozására.
Kevés esélyét látom, hogy bármely tőkéscsoport még 2010 előtt aktivizálja magát. Kb. ennyi ideje lehet a létező pártoknak, hogy a business maverickeket maguk mögé állítsák. Ha nem jön össze, és az urak komolyan gondolják, akkor majd győztes pártot akarnak, ennek felépítéséhez pedig 2 év édeskevés Magyarországon (a szavazók nagyon ragaszkodnak és a választási törvény is szigorú feltételeket szab). Ha 2010 előtt akarnak változást, a jelenlegi struktúrákon belül kezdhetnek kavarni egy-egy, a nagy pártokon belüli erőcsoport donációjával. Hogy Szili vagy (még sokkal inkább) Kósa emelkedését ennek tulajdonítjuk-e... nos, az lelki alkat kérdése.
3. Jó lenne-e?
Ma még csak a káoszt növelné, nem lenne jó. Ellenben ha ilyen négy (nyolc) év után a Fidesz 2010-ben nem tudja nagyon megnyerni a választásokat, vagy nem egy vállalható Fidesz nyer, akkor nincs olyan kérdés, hogy jó-e - mert akkor kelleni fog. Egy fiskáliskonzervatív-liberáljobboldali párt. Nem rétegpárt: nagypárt. Egy Polgári Platform. 25-35 százalékkal.
Hogy világos legyen: nincs és nem is lesz lehetőség (történjék bármi) olyan változásra, amiről az Index naív anonimusza filozofál: organikus elitcserére nincs esély, mert nincs mód, se szokásjogilag, se fizikailag. Ezt - ha egyszer majd sor kerül rá - csak vezényelve lehet. És más nem vezényelheti, csak akinek HR-je, PR-je, no meg pénze van hozzá. Képzett eberekről, sok milliárd forintról meg a következő (és itt most Martonyi professzorra nézünk - a szerk.) kb. 20 évről beszélünk.
*
Beszéljünk!
