Lehet, hogy felfedeztem valakit, aki mindenki számára ismert, de nekem új volt, meglepően új. Olyannyira tiszteletre méltó ember és író, hogy nem nagyon tudnék hozzá hasonlót említeni.

 Karácsonykor apósom nyomta a kezembe Rózsás János: Keserű ifjúság című könyvét. Olvastam már több visszaemlékezét a Gulagról, de ez a könyv nem csak érdekes, hanem irodalmilag is kiemelkedő.

 Azt mondják Rózsásról, hogy ő a magyar Szolzsenyicin, de szerintem bizonyos szempontból több nála. Nem dolgozott fel annyi adatot, mint Szolzsenyicin, ugyanakkor olyan érzékletesen fogalmaz, hogy az olvasás közben szinte hallottam a kiéhezett gyomor hangját, éreztem a mínusz negyven fokos telet, a jeges gödörben egy kis tűz melegét, a hitet, ami nem hagyta el, az alkalmi, de mély sorstársi barátságot és az ápolónő gondoskodását. Mindig attól féltem, hogy meg fog halni, pedig tudhattam, hogy nem, hiszen megírta ezt a könyvet.

 Rózsás Jánost 18 évesen hurcolták el a szovjetek és kilenc évet töltött a Gulágon. Leventeként a szovjet csapatok mögé zavarták őket a németek, aztán egy csoport eltévedt és elaludtak egy fa alatt. Megadták magukat egy szovjet katonának és innentől kezdődött a hányattatásuk. Évekig azt hitte, hogy ez csak egy tévedés, és jön a várva várt szabadság, de nem. A fiatalsága legszebb éveit ellopták tőle és még boldog lehet, hogy élve hazatért.

 Nekem csak az a furcsa, hogy Rózsás János miért nem sztár? A google alig talál róla valamit, nem látom hogy állandó interjúalanya lenne a médiának. Pedig az a hozzáállás, amit ő képviselt,
- hogy nem gyűlölte meg az oroszokat, hanem megszerette az irodalmukat,
- hogy leírta a mise szövegét, a nehezen beszerezhető papírfecnikre,
- hogy miközben kínozták emberséges maradt és mindezt csodálatosan megírta - ezek mind-mind olyan tettek, amiért tisztelet és rajongás jár.