
Karácsonykor apósom nyomta a kezembe Rózsás János: Keserű ifjúság című könyvét. Olvastam már több visszaemlékezét a Gulagról, de ez a könyv nem csak érdekes, hanem irodalmilag is kiemelkedő.
Azt mondják Rózsásról, hogy ő a magyar Szolzsenyicin, de szerintem bizonyos szempontból több nála. Nem dolgozott fel annyi adatot, mint Szolzsenyicin, ugyanakkor olyan érzékletesen fogalmaz, hogy az olvasás közben szinte hallottam a kiéhezett gyomor hangját, éreztem a mínusz negyven fokos telet, a jeges gödörben egy kis tűz melegét, a hitet, ami nem hagyta el, az alkalmi, de mély sorstársi barátságot és az ápolónő gondoskodását. Mindig attól féltem, hogy meg fog halni, pedig tudhattam, hogy nem, hiszen megírta ezt a könyvet.

Nekem csak az a furcsa, hogy Rózsás János miért nem sztár? A google alig talál róla valamit, nem látom hogy állandó interjúalanya lenne a médiának. Pedig az a hozzáállás, amit ő képviselt,
- hogy nem gyűlölte meg az oroszokat, hanem megszerette az irodalmukat,
- hogy leírta a mise szövegét, a nehezen beszerezhető papírfecnikre,
- hogy miközben kínozták emberséges maradt és mindezt csodálatosan megírta - ezek mind-mind olyan tettek, amiért tisztelet és rajongás jár.