Németh Miklós tegnap volt 60 éves. Pályafutása kicsit olyan lett, mint a magyar rendszerváltozás. Valami hiányzik belőle. Mindkettőben kihagyott ziccereket, néha szükségtelen hezitálást látunk. Ha belegondolunk, inkább jó emlékeink vannak róla. Furcsa: egy volt (reform)kommunista vezető, akit egyáltalán nem utálunk. Még egyszer átgondoljuk, de a fenébe is, így van. Ki ez az ember?
A sötét oldalról jött pedig. A hardcore vonal utolsó mohikánjának, Grósz Károlynak volt az embere, úgy is lett belőle miniszterelnök 1988 novemberében, 40 évesen. Fiatalabbaknak: Grósz nem tartozott a szenilis öregek közé, de a pofátlan kiszes karrieristákra sem hasonlított. „Nem szarral gurított” – mondták volna rá a grundon, amikor még divat volt az egyenes beszéd ebben az országban. Ellentéte volt azoknak az emlékeikbe zakkant, Kádár sírjánál magában motyogó, zászlóba kapaszkodó, szánalmas kommunistáknak, akik mára maradtak abból a szörnyű monstrumból. A diktatúra legfőbb híve és fenntartója volt: veszélyesen cselekvőképes, karhatalmi erőszakkal fenyegetőző, és azt alkalmazni is tudó (2006. október 23. előtt utoljára ő veretett tüntetőket Magyarországon), géppisztolyos munkásőrökkel pacsizó, pártállami csúcsragadozó. Ez a háttér fontos a Közgazdaság-tudományi Egyetemen végzett monoki fiatalember karrierjének megértéséhez.
A Közgáz a maga nyitottabb szellemiségével már a hetvenes években is egyfajta előműhelye volt a későbbi reformszocialista értelmiségnek. Némethnek nyilván nem ártott, hogy a Kádár-rendszer fénykorában lenyomott egy ösztöndíjat a Harvardon – talán egy kicsit ez is segített abban, hogy 1989-ben már saját kontúrokat tudott vinni a magyar külpolitikába és Nagy Imre óta az első miniszterelnök volt, akinek nem kínaiul hangzott a „magyar nemzeti érdek” fogalma. De hol volt ez még a közgázos időkben? Némethre sötétszürke karrier várt a kádári elitben. Így is lett, tervhivatalokban írogatta a tanulmányait, tanítgatott, de semmi különös, csak lassú emelkedés. 1986-ban jutott el az MSZMP KB Gazdaságpolitikai Osztályának vezetéséig, ami azért már jelentősebb funkciónak számított, tekintve, hogy akkoriban nem a kormányban, és pláne nem a minisztériumokban folyt a kormányzás, hanem a magyar „Fehér Házban”. Talán itt figyelt fel rá Grósz, aki bizonyára azt hitte, hogy egy új Hegedűs Andrásra lelt, akit kedvére irányíthat a miniszterelnöki székben.
De nagyot tévedett: a Kádár (Grósz általi) megbuktatását követően egyre sistergőbb magyar közéletben, a Grósz-Pozsgay-Berecz-trió hatalmi harcai közepette Németh csöndben az oldszkúl vezetés fejére nőve önállósította magát, és történelmi érdemeket szerzett a pártállam lebontásában. Az MSZMP szempontjából voltaképpen egy elszabadult hajóágyúnak bizonyult: elindította az országot a piacgazdaság és a többpártrendszer felé, távol tartotta a hatalomból az ortodox kommunistákat, fontos törvényeket nyomott át a parlamenten, egyértelműen a nyugat felé fordította a magyar külpolitikát, és ne felejtsük el, hogy ő engedte ki a keletnémet menekülteket, nem pedig a marketingben nála mindig erősebb Horn Gyula, akinek ezúton kívánunk jobbulást. Először szembesítette az országot a csőddel, amihez bátorság kellett. Volt mersze leállítani a Dunaszauruszt, a bős-nagymarosi vízlépcső magyar szakaszának építését (amire Horn és Pozsgay – vele ellentétben – igennel szavaztak...) Ne felejtsük el, hogy akkoriban még a Varsói Szerződés és a KGST tagjai voltunk és körülbelül kilencvenezer szovjet katona tartózkodott Magyarországon. Érdemes megemlékezni attól is, hogy Sütő András félholtra verésekor Németh az elsők között sietett a nagy magyar író betegágyához.
A mérleg másik serpenyőjében is akad azért egy s más. A nemzeti vagyon jelentős része Németh kormányzása alatt (illetve később, 1990-1991 folyamán) tűnt el a spontánnak nevezett privatizáció következményeként. Könnyű persze húsz év távlatából okoskodni, de azért egy közgazdásznak a miniszterelnöki székben nyilván látnia kellett, hogy mi folyik körülötte és az állami cégek élén. Ennek a témának a feltárása még várat magára és alig megspórolható. A vagyon-, és bizonyos értelemben hatalomátmentést sem tudta megakadályozni, ha akarta egyáltalán (inkább nem érdekelte ez a dimenzió). Az igazsághoz tartozik az is, hogy Antall kormánya romokat talált a költségvetésben – bár itt szintén kérdéses, hogy ez csak Németh felelőssége-e. Bizonytalan az is, hogy meddig és mit tudott az ellenzék irányában még 1989 karácsonyán is aktív titkosszolgálat kavarásairól.
Egyszóval Németh Miklós öröksége nem fekete-fehér, de húsz év távlatából már állítható, hogy sokkal több a pozitív elem benne, mint a rossz. 1990 májusában mérleget vonhatunk, ugyanis Németh Miklós politikai karrierje itt véget ért. Szinte biztos, hogy csak pár éves pihenőt akart, amikor Londonba ment az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank alelnökének (az akkor pesti vicc szerint büfé- és ebédjegyosztási alelnöknek) – de a visszatérési projekt sem '94-ben, sem '98-ban, sem 2002-ben nem sikerült, holott mindhárom alkalommal várták a pártjában, sőt azon túl is. Népszerűsége a kilencvenes években az egeket ostromolta. A nép nem felejtette el, hogy mikor vásárolhatott Gorenjét és mikortól lehetett szabadon szidni a kormányt a villamoson.
De a történelem nem vár.
Németh eltaktikázta magát, több lapot nem osztanak neki már a nagypolitika asztalánál. Bár elnézve ezt a nagy közös, repedező asztalt, lehet hogy már nem is sajnálja olyan nagyon.
