Nyitott kapukat döngethetnek mostantól az Európába, de mindahányan igyekvő magyarok. Három és fél évvel az uniós csatlakozás után ugyan, de végre – és remélhetőleg végleg – holnap felnyitják a sorompókat Magyarország nyugati és északi határain. Jelentéktelen luxemburgi falucska az a Schengen, de neve mára szimbólummá vált Európában. És ez már önmagában érték, hiszen az Európai Unió, amelyet a legtöbben csak rendeleteket, jelentéseket, irányelveket, meg kötelező és ajánlott szabályokat ontó papírgyárnak gondolnak, ritkán tud szimbolikus tettet végrehajtani. Euroszimbolika
Talán angyal szállt végig a vén kontinens felett 1985. június 14-én: a hidegháború, a vasfüggöny és a létező szocializmus korában az NSZK, Franciaország és a Benelux államok vezetői Schengenben megállapodtak a határok fokozatos megszüntetéséről. Ugyanezen a napon a szögesdrótoktól keletre, Csurkától és Csoóritól TGM-en át Konrád Györgyig, népi és urbánus magyar ellenzéki írók ültek össze Monorierdőben, hogy Magyarország helyzetéről és jövőjéről vitatkozzanak. És az akkori vágyálmok realitássá váltak: hazánk mára a határok nélküli európai közösség tagja lett.
Mit tud most a magyar átlagpolgár az EU-ról? "Ja, hát az a hely, ahol nincsenek határok" – vágná rá az utca embere. Persze hozzánk egy kis spéttel futott be a schengeni expressz, de hát ez van, megszoktuk: a jó dolgok mindig késve érkeznek el Nyugatról Magyarhonba. A Bonanza Banzai sem jött volna létre, ha nincs előbb Depeche Mode, és német barátaim is hamarabb szupermárióztak, mint én, és ez hátrányosan érintett européer fejlődésem során, gondoltam akkoriban. Szóval a mai határfelnyitással utólag is szimbolikus eseményt foganatosítanak a hivatalok, jelképesítve azt, hogy 2004. május 1. óta az európai közösség tagjai vagyunk.
Az a nap úgyis igen halványan dereng csak bennünk, hiszen az életében először és utoljára papír nélkül szónokló Medgyessy Pétert és a mellette álló, behemót Időkereket aligha nevezhettük katartikus élménynek. Rémlik még valami a befüvezett Szabadság hídról is, meg az, hogy jó meleg volt aznap. Az ünnepély résztvevőinek végül nem lett jó ómen ez a nagy ejrópázás: kedvenc titkosszolgálati kormányfőnk alig néhány hónapra rá búcsúzhatott a kormányrúdtól, és az első zápor után bedöglött az Időkerék is. A tagság tényét felelevenítve: jó, hogy mintegy karácsonyi ajándékként ma felhúzzák a sorompókat, és ha akarjuk, Battonyától Nemesmedvesen át Párizsig autózhatunk anélkül, hogy morcos határőrök vizslatnák csomagjainkat és iratainkat.
Görcsoldó
És ez sokkal többet jelent annál, mint amit elsőre, vállvonogatva gondolunk róla. Az új Európa atyjai, a nagy világégés után néhány évvel (és a Védegylet előtt néhány évtizeddel) megmutatták: lehet más a politika. Vigyázat, nagy szavak keresztezik írásunkat: a Benelux államok, a posztfasiszta Olaszország és az ősi ellenségek: a nácizmus rémálmából ébredező Nyugat-Németország és a világháborút felemás módon átvészelő Franciaország összefogtak, és belekezdtek egy olyan folyamatba, amely a béke, a szabadság, a joguralom és a jólét évtizedeit hozta el a földrész szerencsésebbik felének.
A nyolcvanas évek szülötte vagyok, így tizenéves koromban ért először a meglepő élmény, hogy csak úgy átszáguldunk az Alpokban az olasz–osztrák határon. "Hát így is lehet?" – kérdeztem magamban. És kérdezhetik magukban kedves olvasóink is, akik felnőtt fejjel vagy akár idősebb korúként élték meg a rendszerváltást és most az uniós csatlakozás második felvonását.
Vannak itt az országban pár millióan, akiknek a Nyugat egy, a szögesdrótokon, őrtornyokon és aknamezőkön túli mesebeli, elzárt, zsírfejű párttitkároktól mentes világot jelentett, ahol tejjel folyik a méz, és a Beatles lép fel a helyi kultúrházban. A zártság már 1989 előtt oldódott ugyan, de gondoljunk bele abba: az idén felnőtt az a nemzedék, amely a rendszerváltozás évében született. És melyikük hiszi majd el, hogy volt egy kor, amikor tilos volt kimenni, és tilos volt visszajönni, amikor tilos volt hallgatni, és tilos volt beszélni, amikor tilos volt a hosszú haj, és tilos a túl nagy zaj?
Mert nekünk már nem tilos. Már nincs tilos. Van itt egy nemzedék, amely pár ezer forintból kiugrik Bécsbe kávézni, kicsit többől elrepül Párizsba művelődni, Brüsszelbe politizálni, Londonba üzletet kötni, majd hazajön, akkor és ahogy csak szeretne. A Dunán átúszva, a zöld határon áttúrázva, az országút mentén biciklizve, amikor csak kedve szottyan. Szédületes változás történt tizennyolc év alatt.
És ez lehet a késői gyógyír a Trianon-traumára is. A felvidéki, szlovéniai és burgenlandi magyarok felé most megszűnik a határ, és reméljük, hogy előbb az erdélyi, majd a vajdasági és kárpátaljai magyarság is beléphet a sorompómentes európai közösségbe. Az lesz majd a magyar nemzet határokon átívelő egyesítése, mintha hallottuk volna már valahol. Az ajtó tehát kinyílt: lépjünk be rajta. Mindahányan.
Megjelent: Magyar Hírlap (2007.12.20)
