Figyelem! Klerikálisan reakciós poszt következik, ami érzékenyen érinthet egyeseket, már-már veszélyeztetheti állam és egyház szétválasztását.Most értem haza az Egyetemi templomból, a reggeli roráte miséről. Szeretem a metszően hideg téli reggelek, a kihalt utcák és a kicsit álmos hívőkkel félig megtelő templom hangulatát. Így lehetett ezzel Gárdonyi, Juhász Gyula és Ady is. Szeretem az adventet, bár a korai rorátéra csak egyszer-egyszer tudom rávenni magam (múlt héten félálomban megszokásból a Belvárosi Ferences Templomba mentem, pedig eredetileg akkor is az Egyetemibe készültem, de ez csak akkor jutott eszembe, amikor már leültem a padba).
Otthon, Egervár téglából épült, gótikus-barokk templomában az adventi misék elsősorban azt jelentették: megint héttel kevesebbet kell aludni, hogy meghozza a Jézuska a floppy-meghajtót a Commodore-64-eshez.
Később Budapesten, még Blanckenstein Miklós atya plébánossága idején a Mátyás-templomba (tudom, tudom: Budavári Nagyboldogasszony-templom) jártam misére. Az adventi időszakban a vasárnap esti mise kezdetén minden fényt lekapcsoltak, csak egy kis olvasólámpa derengett. Bejött egy nyolc-tíz év körüli, hófehérbe öltözött kislány, elénekelte a Rorate caeli desupert, majd meggyújtott egy, két, három vagy négy gyertyát az adventi koszorún. Ezután felgyúltak a fények és megkezdődött a mise.
Ez a dal azóta is a kedvencem. Mióta megtaláltam az ide is beillesztett videót, nagyon sokszor megnéztem már, de nem tudok betelni vele. Minden benne van, amiről az advent szól: tisztaság, várakozás, remény.
