2006. június 9-én megalakult a második Gyurcsány-kabinet. Újra koalíciós a kormány, ahogy a rendszerváltozás óta mindig. És újra szocialista-szabaddemokrata, ahogy 1994-ben és 2002-ben. Immár harmadszor. Mi a helyzet most, mint volt korábban, mit csinált a kormány a számára adatott elmúlt kicsit több mint egy évben és erre hogyan reagált az ellenzék. Kormány- (és ellenzék) értékelés következik.
Gyurcsány Ferenc nagy elánnal indult neki a (reform)kormányzásnak. Kicsit úgy, mint a több napja éhező ember, aki midőn hosszú idő után újra ételt lát, nem tud betelni annak látványával és össze-vissza eszik mindent. Ennek következménye pedig mindannyiunk előtt közismert. Gyucsány most azt a lemaradás szeretné behozni, amit 2004 óta ő és kormánya halmozott fel. Mindenáron. Meg kell mutatni a népnek, hogy ők valóban tesznek valamit. Hogy nem impotensek. És hogy mindezt értünk teszik, még ha ez nekünk nem is tetszik. Finoman szólva se (itt most félreértések elkerülése végett nem ellenzéki szavazókról beszélek). És természetesen a gaz ellenzék mindenhol csak akadályozza őket. Csak betesz nekik. Ott, ahol tud. Pedig szerintük az ellenzéknek meg kéne egyeznie a kormánnyal. Megegyezni a főbb kormányzati cselekvések irányát illetően. De valójában miben is? Mit is alkot most a kormány?
A kormány – reformokat hangoztató kommunikációjával szemben – szinte semmi érdemlegeset nem tesz. Az agyon nyaggatott ún. reformkormányzás ugyanis semmi mást nem takar, mint a központi költségvetés egyensúlyának helyrebillentését. Egyszóval a költségvetés konszolidációját. Minden intézkedés mögött ez a szándék kristályosodik ki. Szinte minimális strukturális módosítások mellett a kormány most már második éve a költségvetés kiadási oldalának visszafogásával és a bevételek drasztikus növelésével válaszol a maga által kikényszeríttet kihívásokra. Csakhogy ez önmagában kevés lesz. Többek között azért, mert hiányzik hozzá a bizalom. A társadalom, legalábbis annak politikával többé-kevésbé rendszeresen foglalkozó szegmensének bizalma. Soha ilyen gyorsan nem csalódtunk kormányban, mint a mostaniban. A bizalomvesztés ilyen drámai gyorsaságának az az alapvető oka, hogy a kormányzat valójában nem azt csinálja, amire a felhatalmazását kapta.
Minden különösebb tehetség nélkül megjósolható, hogy ha érdemi strukturális változások nem történnek a legkülönbözőbb közpolitikai területeken (ezzel azt is állítom, hogy eddig ezek nem vagy csak igen szőrmentén történtek meg!) még az idén (amire – eltekintve az egészségügytől, amit az érdekelt felek egységes antipátiája övez – szinte semmi esély sincs), akkor tekintettel a népszavazási és európai parlamenti választási kampányra ezen lépésekre már nem kerülhet sor a ciklus második felében. Ez viszont azt jelenti, hogy a magyar államháztartás újra termelheti mindazon problémákat, amelyekkel ma is szembe kell néznie. 1995 és 2006 után 2014-15 környékén újabb megszorításokra kerülhet sor. Húzd meg, ereszd meg! Ez zajlik Magyarországon most már évtizedek óta.
Pedig lehetne jó dolgokat csinálni. Városrehabilitációt, a vasúti közlekedés érdemi fejlesztését, a nagy városok szmogtalanítását, városi elkerülő utak építését, a környezetvédelem priorizálását, az uniós források hatékonyabb elosztását (hogy a KKV-k a mostaninál jóval nagyobb szerepet játszhassanak), a közigazgatás strukturális (nem csak elbocsátásokkal segített) átalakítását, az adóterhelés szerkezetének a tőkejövedelmek irányába történő módosítását, az elektronikus közszolgáltatások spektrumának bővítését, használatuk elősegítését, a városi (elsősorban is a fővárosi) tömegközlekedés fejlesztését. Tényleg nem folytatom, mert még oldalakon keresztül lehetne sorolni az érdemi teendőket.
És mit is csinál eközben az ellenzék, illetve annak nagyobbik pártja?
Mindent tagad. Ahogy az Orbán-kormány ellenzéke. Volt kitől tanulni. Ez részben érthető, eddig rendben is van, bár a magamfajtának ez nem tetszik. És most nem fogok beállni a ballibek azon kígyózó sorába, amelyik állandóan az ellenzék alternatív programját kéri számon a Fideszen, mert ugyanazok, akik most ezt hiányolják, nem kérték azt számon a szocialista-szabaddemokrata ellenzéken 98 és 2002 között sem. Mire fel hát most a sok serénykedés?
De arra méltán tartanának igényt a választópolgárok, hogy legalább tudják, hogy egy lehetséges alternatíva mit is akar csinálni, ha kormányra kerül! Apropó, tud nekem valaki olyan szakpolitikai intézkedést mondani, ami első pillanatra beugrik a Fidesszel kapcsolatban? Nekem az a mikolai mondat jut eszembe egyből, mely szerint: „az egészségügyi átalakítást visszacsináljuk”. Ennyi. Nem több. Még egy apropó: ha készítenénk egy közvélemény-kutatást arról, hogy a többi pártról kinek mi jut eszébe először, vajon mi derülne? A Fideszt már láttuk. Az MSZP-ről?: reform. Az SZDSZ-ről?: reform (bármit jelentsen is ez). Az MDF-ről?: Normális Magyarország. A MIÉP-ről?: semmi. A Munkáspártokról?: semmi. A KDNP-ről?: semmi. A Jobbik-ról?: cigánybűnözés.com,. Sehol érdemi, szakpolitikai program.
És lehet, hogy ez elég? A kutatások szerint igen. De bármilyen szépek és vakítók a mostani közvélemény-szondázási adatok, mindez csak a figyelem lanyhulását, a csalfa megnyugvást, az ellenfél lesajnálását szolgálja, semmi mást.
A Fidesz egyik problémája továbbra is az, ami 2002-ben volt. Felülnek ezeknek az adatoknak. Ezek szerint ma a Fideszre kb. kétszer annyian szavaznának, mint a szocialistákra. De soha ne feledjük és mondjuk el újra meg újra: 2007 van. Nincs döntési helyzet. Az igaz, hogy soha korábban kormány nem veszítette el ilyen gyorsan a társadalom többségének bizalmát, de ezt a bizalmat szívós munkával, a sajtó befolyásosabb részének hathatós segítségével és persze a szokásos Orbánnal szembeni félelemkeltés alkalmazásával vissza lehet szerezni. Ne felejtsük el: az elmúlt 5 évben valós döntési helyzetben (értsd: parlamenti választások) a szocialisták mindig képesek voltak a többség bizalmának megszerzésére. És addig, akármennyire is aggódik Szili Katalin, nincs igazi versenyhelyzet. Lesz ugyan népszavazás és uniós parlamenti választás, de e kettőnek együtt sincs akkora tétje, mint az általános parlamenti választásoknak. Ráadásul ez előbbi nem is minden veszély nélküli.
A Fidesz az elkövetkező két évben legalább két nagyon komoly kihívással néz szembe, amelyek közül az első közvetlenül a népszavazáshoz kapcsolódik. Ezek:
1. Bizony, bizony. Ma mindenki kapásból rámondja: a népszavazással csak nyerhet a Fidesz, hisz fizetni senki sem akar. Ez tény. De: ahhoz, hogy a Fidesz minden kétséget kizáróan nyerjen két dolog együttes teljesülésére van szükség:
a.) a népszavazás legyen érvényes és eredményes;
b.) a többség mindhárom kérdésre mondjon igent.
Vagyis a választók több mint fele elmegy szavazni, vagy legalább egynegyedük egyöntetűen igennel felel, valamint mindhárom kérdés esetén az igenek győznek. Ez azért nem olyan egyszerű. A protesthangulatnak, ami a tavalyi őszt jellemezte, vége van. Az annak hevében megszületett, akkor kiválónak tűnő ötlet ma már nem biztos, hogy annyi embert képes megmozgatni. Már az alacsony részvételi arány is kudarcot jelenthet a Fidesz számára még akkor is, ha egyébként az igenek felülkerekednek. Az igeneknek pedig nagyon verniük kell a nemeket, hogy ne lehessen relativizálni a referendum eredményét. Ráadásul én látok olyan lehetőséget is, ahol egy jó kormányzati kampánnyal a vizit- és kórházi napidíj kérdése nyerhető minden idők „legreformistább” kormánya számára.