
Mióta az eszemet tudom, az október-november mindig a sült gesztenye jegyében telt számomra. Kőszeg mellett, Velemben éltek dédszüleim. Ma nagybátyámék laknak a házban: kocsiszín, kapuszín, óriási udvar, néhány méterre hegyi patak. Idill az egykori határsávban. A kertben és a Hajlatomnak nevezett hegyoldalban gesztenyefák, ősszel össznépi gesztenyeszedés. Minden októberben Gesztenyeünnep, idén többek között Berecz Andrással és Folktarisznyával (és két év után sajnos először nélkülünk).
Velemben az autentikus sültgesztenye nagy, fanyelű , alul lyukacsos serpenyőkben készül, nyílt láng felett. A sütés előtt a gesztenyét megvágjuk, hogy könnyebb legyen leszedni a leperzselődő gesztenyehéjat. Otthon nagymamám és édesanyám gáztűzhelyen szoktak sütni: a gesztenyét nem csak bevágják, de egy kicsit be is áztatják (hogy ne égjen meg), majd egy lábasban a tűzhelyre teszik (nem a sütőbe). Időnként meg kell rázni, hogy egyenletesen süljön. A pucolásnak sosem voltam nagy mestere, mindig csak kézzel és lassan haladtam, míg a hozzáértő családtagok késsel és gyorsan tisztogattak. A forró gesztenyéhez hideg tej dukál, bármilyen furcsán is nézzenek emiatt az emberre.
Kereskedelmi sültgesztenye-élményeim közül egyértelműen a lisszaboni viszi a prímet. Hatalmas szemű, mediterrán gesztenyét sütnek, amit valami sós lébe áztatnak. A külső héjon finom sóréteg rakódik le, maga a gesztenye viszont kifejezetten édes. Fura még, hogy nincs sültgesztenye-illat az utcai sütödék környékén. Nápolyban nagyon rosszat ettem, Bécsben jó átlagosat. Az itthoni tapasztalataim vegyesek, nagyon ingadozó a minőség. Ha emlékeim nem csalnak, tavaly Budapesten a Délinél lehetett a legjobbat enni, az Oktogont pedig jobb volt elkerülni. Persze egyik sem mérhető a velemi vagy az otthoni sütésekhez...

Ennyit a sültgesztenye iránti szerelmemről. Ha az elkészítést néhol pontatlanul írom le, mentségemül szolgáljon, hogy leginkább enni szoktam. Ráadásul a legkevésbé sem vagyok bűvös szakács.