"Nem harapnak!" - mondja dögeire az utcán már többször keresztezett (keresztezett, muhaha) butikosasszony külsejű polgártársnő. Mire én mindig csak annyit dörmögök, hogy hát akkor hogy esznek. Ő még a jobbik eset egyébként, lányában pedagógiai velleitások bújnak meg, amikor Kisoli kutyát látva kapálódzik, hogy vegyem föl (viszonya a kutyákhoz ambivalens, nem részletezném; odi et amo, nagyjából), mert ő fél, oktatólag mondja: "Így a gyerek mindig is félni fog a kutyáktól". Nekem, mint a keresztségben esprit d'escalier nevet kapott egyénnek természetesen mindig utána jutnak eszembe a frappáns visszavágások. Le lettem ugye baszarintva, mert életidegen hülyének nevelem magzatomat. 

Ők két, amúgy szexuális munkakutya-külsejű, végletekeig túltenyésztett kis korccsal nyomulnak, de ismerem már az utcánkban a faluvégi kormi márkájú nagydarabot, a házunkban lakó jófej dobos srác kicsit bolond, de kedves kutyáját, a Valahonnan Ismerős Szivarozó Úr tacskóját, és a többiekét: a gazdák kedves polgáremberek egyébként, gyermekszeretők, utcánk boltosaival kedélyesen beszélgetnek, láthatóan összetartó csapat. És az utca végében található három négyzetméteres területet, ahol decemberben karácsonyfát árul néhány szerencsétlen, irgalmatlanul összeszaratják a kutyáikkal. Télen még okés, de amikor jő a tavaszi felmelegedés, és az első kis tavaszi ürülék kidugja a fejét a a hó alól, szende hóvirágként, akkor fertelmes szagok áradnak. 

A helyzet

Budapesten ma nagyjából 300 ezer kutya él. Budapest lakosainak 29%-a tart kutyát a lakásában/kertjében és ehhez jönnek még a kóbor állatok. Ez a tömeg napi negyven tonna ürüléket termel, nem más mondja ezt, mint a város zaját nem bíró polgármesterünk kampánylapja. A kutya azonban nemcsak szarik, hanem hangos és verekszik is: ordít, ha bezárják és elmennek mellőle nyaralni (saját élmény): nyilván nem tudta beosztani egy hétre a neki kitett Csepit. Ráadásul Budapesten 2000-3000 kutyatámadás történik évente. Összehasonlításképp: Párizsban 150 ezer kutya él (hangyányit nagyobb város mint Budapest, feleannyi kutya, 16 tonna szar), Bécsben 100 ezer (illegálisokkal együtt).

Ez nem normális állapot. Persze illúzióink ne legyenek: kutyafronton a helyzet pontosan olyan, mint vezetésfronton, tisztaságfronton és közszolgáltatások használatának és működtetésének frontján: siralmas. Mert mi magunk cseszünk el mindent, amihez hozzáérünk. 

A megoldás

Radikális és gyökeres, az kéne. Városban nincs kutya. Rendőrnél, reptéren, vaknál és Hortenzia néninél, akinek a Kálmán halála óta Morzsi az egyetlen öröme: annál lehet. De egyébként ebadó, ivartalanítás, befogás, szemetelésért bírság (Párizsban 183 eurót kóstál az utcai ürítés) és a gazdáknak meg képzés. Leüll, feláll, átmegy. Gazdi is, kutya is. A város az az idők hajnalán úgy lett kitalálva, hogy szűk falak közé bement az ember, már nem kellett neki csatlóshad meg végtelen nyájak, mert előbbiek helyett megvédte őt a fal, utóbbiak meg nem fértek el a gardróbban. Kutyára a városban nincs szükség. Nem kell nyájat terelni, játszani plüssel is lehet, a szarvasgombász kutyát meg vétek a benzingőzben tartani.

Aki meg harci kutyát tart (oh, mennyit tudnék mesélni a lift előtt kutyaviadalokról, minden lakótelepi, földszinti lakos álmáról) - és nem megyek bele a fajtajellegbe, hiszen tudjuk, staffordshire terrier nincs is - , szóval jelentkezzen, aki látott már olyan harcikutya-gazdit, akit nem lehetett volna kiállítani az eljövendő Magyar Pszichológiai Múzeumban. Meg hát a legjobb barát, házőrzés, persze. Aki fél, szereltessen fel riasztót: az olcsóbb, mint egy kiképzett őrkutya, és a riasztónak kezesebb híre van: például biztosan nem majszolja el a háromhetes csecsemőt.

Szóval együtt, a kutyamentés városért, drága barátaim, tartsuk a tempót.