Az igazi alvilág, ahogyan eddig még sosem láttad – hirdeti magáról a Zuhanórepülés. Pluszban csatolt kellékek: szex, kokó, 147 kilogrammos férfiak 70-es felkarral az éjszakában és go-go rúdon vonagló, unottan szakmázó kurvák. Minden hozzávaló adott hát egy egészestés, önéletrajzi ihletettségű, pörgős magyar maffiafilmhez, aminek alapját Nagy Viktor teológiaszakos bölcsész, később forgatókönyvíró (egyebek mellett: Nyócker) élettörténete szolgáltatja, aki a hirtelenségéről ismert ’90-es években ráunt az Istennel folytatott elmélkedésre és belevetette magát az éjszakába, hogy másokhoz hasonlóan neki is a pesti éjszaka váljon nappalává. Ő azonban nemcsak szívta a mechanikus mámort, hanem osztotta is a cuccot: dílerkedett, és ha a személyes történetre alapozott filmből jól vettük ki, nem feltétlenül hobbyszinten, egy-két gé-t lepasszintva - innen hát a fim.
Ezekből az alapanyagokból zúgó sodrású sorsdrámát, súlyos erkölcsi mondanivalóval bíró filmesszét, vagy akár Nancy ül a fűben típusú vicces komédiát is lehet kerekíteni; és ha már sorsdráma, akkor itt megjegyezzük, Fligeauf Benedek hasonló tematikájú ám nagyon más nézőpontú Dealer c. két és félórás opusa brutális erővel, zseniális történetmeséléssel villantotta föl a soha többé össze nem rendeződő mozaikdarabokra szétesett magányos emberi életet.
De vissza az eredeti témára, a Zuhanórepülés-re, ami nem kertelünk tovább: koránt sem az, mint aminek árulják. A magyar éjszakai élet ábrázolása csupán annyiban hibátlan, hogy fölvillantja: mi magyarok még maffia-szervezésben is kispályások vagyunk a hazánkban, és helyettünk orosz, ukrán, albán, arab, kínai és szerb csapatok tartják uralmuk alatt az éj világát. Persze a filmen látszik, hogy van mögötte ötlet, gondolat, jó sok munka és sok-sok megélt élmény. Azonban összességében mégsem áll össze olyanná, mint amilyennek lennie kellene.
Mint amilyen lehetne.
A történetvezetés csapongó, telis-tele logikátlan és ésszerűtlen beszúrásokkal – bár ez egy szétcsapottsággal, permanens másnapossággal és afterérzettel házaló filmnél akár érthető is lenne, ha. Ha a film legalább valósághű lenne: főszereplőnk (Nagy Zsolt, Szezon) példának okáért összefut az utcán egy régen látott spannal, akiről kiderül, korábban a halál torkából mentette ki őt. Az ismerős a nyögvenyelős, kínosan erőltetett párbeszéd herkáért esedezik, mondván „te nem tudod, milyen szar az elvonás”, de a ráaggatott göncöt leszámítva ő sem egy tipikus, szétlassult és elvonástól beszédképtelenné vált pesti heroinista, hanem egy jó karban lévő kora-harmincas, és ez a film további részleteiből is meggyőzően kiviláglik (szereplő: Moszkva téri nagyhangú kedves-rosszfiú, jelenleg a pesti underground egyik ikonja).
De nemcsak itt hibádzik a valóság. Az akciójelenetek és a verekedések alatt zselatinban úszó testek püfölik egymást: semmi extra-kameranézet, váltogatás, dinamika, vagy pörgés, egy-egy nagy erővel bevitt gyors mozdulat. Az egésznek annyira van verekedésszaga, mint kényelmes ágyban, párnák között, nővel levezényelt incselkedően kényeztető birkózásnak. Pörgős akciófilmhez egyszerűen komolytalan. Viszont néha látványos és a képi világ szerkesztésével mesterien megvalósított üzenetátadások (lakótelepi felülnézet) is vannak a filmben, épp ezért érthetetlen a hullámzó operatőri színvonal és képi világ.
A karaktertípusok középszerűek: a klasszikus, jól bejáratott sztereotípiák szerint tesznek-vesznek, isznak-szívnak vagy mondják a magukét; hozzák az unalomig ismert tőlük elvárhatót, a meglepetések száma így egy kézen összeszámolható.
A film ugye célja szerint a hazai narkós-szívós világ egyik szeletének fölvillantására vállalkozik, de ezt is igen sután teszi. A mámoros jelenetek alatt többnyire a főhős szemein keresztül mosódik össze az őt körülvevő világ, a night club és közönsége. Hát… Ezeken is lehetett volna még agyalni. Kicsit valószerűtlennek tűnik, hogy a spanglizástól homályosra mosódnak a kontúrok, az arcok és a hangok. Még akkor is valószerűtlen ez, ha az egész forgatókönyvírás, előkészület, forgatás, vágás és gyártás egy nagy-nagy, hosszúra nyúlt spangliszünet volt, ahol úgy ment körbe a joint szájról-szájra, mint hagyományőrző egyesület szeánszán a népdal.
A legkomolytalanabbak viszont a jóelőre kiszivárogtatott szexjelenetek: főhősünk homokdűnényi kokóval az agyában rákíván a nagykörúti bár raktárjában billegő bárpultos csajra, de miközben nyelvük egymásban, betoppan a díler igazi csaja (Gryllus D.). A nyilvánvaló lebukás és kényszeredett vihogás után beveszik a buliba, hogy kokós beindulással fűszerezett lájtos nyalifali kezdődjön 2:1 felállásban, ahol villannak a cicik és érzékien nedvesek a nyitott ajkak; és ekkor csapó, vágás, és ezzel vége – ha csak ennyi, azt minek? Ha nem is a kirobbanó testnedvekig, de ezt a jelenetet legalább a kemény, de meg nem mutatott szexig el kellett volna vinni.
Ugyanez a minek? érzés hasít az emberbe a dialógusok során. Szemben a szintén Nagy Viktor írta és zseniális Nyóckerrel, Zuhanórepülés párbeszédei siralmasak. Ilyenek hangzanak el:
- Anyádhoz is csak sz*patni jártam – mondja az ex-rabtárs a börtönlátogatáson a főszereplőnek.
- És a válasz: a húgod is csak azt szereti… csoportosan…
- Jó. Mégvalami? – kérdez vissza a félszemű és szintén alulteljesítő színész.
Ilyen rémgyenge dumával a csikkekkel meg elhasznált fecskendőkkel telehintett lakótelepi játszótéren gyülekező 13 éves suttyók örvendeztetik meg egymást, de komoly bűnözők biztosan nem. Inkább hallgatnak – és itt a film komoly hibája: minimumra szorítkozó dialógusoknak kellene maximálisan erősnek lenniük, ám ehelyett a film beszéddel akar megoldani mindent.
Amikor a fentieket mérlegeltük, akkor nem az fogalmazódott meg bennünk, hogy „ez a legjobb magyar film a Kontroll óta”, hanem valami jellegzetes magyar kisszerűség villant be: vajon nem az történt, hogy a korábban már bizonyító ember újabb remek ötletére pénzt adott valaki, pluszban bejött az MMKA-s pályázat, és a stáb, az udvartartás és a slepp egy kicsit elengedve magát hetekig csak kokón élt, amit később technikai költségként számolt el? És vajon nem ezért lett ez a film ennyire szétesett? Nem ezért süt róla, hogy mintha a stáb 0-24 be lett volna állva?
Ám ha már beszéd: senki nem nyitja ki a száját, szinte mindenki a fogainak és a szájpadlásának beszél. Zártszájjal motyogják azt a dumát, amit 12 évesek is írhattak volna nagy izgatottság mellett, kikerekedett szemekkel, hogy „hűűűűűű, bazzzz, decsúnyaaaaa dumaaaa!”. Egyedüli, üdítő kivétel az érthető beszédre Kovács Pistike szülőatyja, a ’90-es évek elején egy 911-est egyedül elszippantó Erdélyi Superman Zsolt, akit rövid, jól artikulált és telitalálat epizódszerepe után agyonlőnek a mozivásznon.
A nagyarcú reklámguru homlokán ütött lyuk és összecsuklásának látványa sóhajt szakított ki belőlünk: áh, legalább ezért megérte.