Hihettük: Kármán Irén megveretése, mely bár szörnyűség, de szerencsére nem végződött a legtragikusabb módon, felért egy igazi oknyomozói Pulitzer-díjjal. Sajnos nem.
Kis hazánkban a sajtó (ún. oknyomozó munkával) még nem buktatott meg politikai hiénát, pláne hiénafalkát, és viszont sem csattant még el igazán a korbács, a két oldal fincsi szimbiózisban él minálunk. Az említett újságírónő az egyik tiszteletre méltó kivételnek tűnik. Most ráadásul megtudhattuk, undorító megveretése nem (csak) őneki volt üzenet, hogy tegye a le a tollat és a kamerát, hanem valószínűleg informátorainak, egy rendőrnek, s ki tudja ki másnak még.
Ráadásul elgondolkodhatunk ezen a szaros fövenyen, amit a hazánknak hívunk, még mindig, dacosan. Ahol, ha a padlóra szarnak, nem feltakarítják, hanem, mint a szovjet kiskatonák a háborúban 'belakott' villákban, csak szőnyeggel takarják le addigi produktumukat, és folytatják tovább.
Amennyit itt elloptak, össz-párti szinten (s nem 30-70 arányban, többfelé kell azt osztani, kedves Ibolya s a morzsák is 1-1 villát jelentenek), abból fejenként nem egy lélegeztetőgép jutna mindenkinek, hanem egy középkategóriájú autó. És kevesebb méreg a szervezetünkbe. De ehelyett csak abból választhatunk, hogy a rablókból melyiket tartjuk kevésbé enyves kezűnek, és melyiket nagyobb gazembernek. Rablóból magunknak kedvencet nem választani nincs lehetőségünk. Ha csak az nem, hogy nem veszünk tudomást a világról. Ami valahol