Ha valaki tizennyolc éve kómába esett a Magyar Televízió május elsejei műsorának nézése közben és csak tegnap ébredt fel, akkor tulajdonképpen nem maradt le semmiről, nézhette tovább a Városligetből közvetített Önök kértéket, a Tévé bájolgó zugügyvédjét, vagy Korda Györgyöt és a belterjes vándorcirkusz többi tagját. Ábel Anita sem változott sokat. A tribün most nincs ott, de lehet, hogy jövőre visszahozzák.
Az ingerküszöböm olyan magas már, mint a Himalája, de azért az még nálam is lecsapta a biztosítékot, amivel az adómból finanszírozott "köztelevízió" idén május 1-én előállt. 2007-ben kettős ünnepet ült a saját maga elfoglalására időnként monstre reklámkampányokkal buzdító és az aktuális kormány alfeléből kiamputálhatatlan MTV. A munka ünnepén túl tegnap volt 50 éve annak a szörnyű következményekkel járó május elsejének, amikor is Kádár Apró Dögei százezrek előtt triumfált a fél évvel korábban gazdái által levert forradalom és szabadságharc valamikori újrakezdésben még reménykedő hívei fölött, akik közül sokakat már felakasztottak, éppen akasztani készültek, netán éppen félig már agyonvertek. Ez volt az első élő közvetítése a Magyar Televíziónak. Május 1-én pihent a hóhér (talán ő is felvonult, esetleg nézte a közvetítést) de aztán tovább tekerte a hurkot, egészen a hatvanas évek elejéig, amikorra az ország már a konszolidáció meleg iszapjában lubickolt és azt mondta: elég volt már ebből a cirkuszból, ezek biztos maradnak, együnk inkább végre rendesen, aztán meg vegyünk egy rendes fridzsidert és kész.
Az MTV, ez a feneketlen pénzeszsák az első perctől kezdve a rendszer kitüntetett szócsöveként (és elsősorban akként!) funkcionált, úgy lazult, ahogy a rendszer lazult és úgy rohadt, ahogy a rendszer rohadt. Felelőssége mindenképpen számottevő mai bajainkban, és csak a kereskedelmi kanálisok alulmúlhatatlan igénytelensége miatt érezhetünk nosztalgiát iránta. Nem tagadom, született benne érték is sokszor: ilyenek voltak az irodalmi tévéjátékok, a mesék - ám mindezt úgy is nézhetjük, hogy mi mindent nem láthattunk benne, ami szintúgy a magyar kultúra része volt. Lehet ünnepelni egy évfordulót, de árnyaltan és mértéktartással, bemutatva az akkori valós Magyarországot, és deklarálva, hogy egy sötét és jeges korszakban fogant, erősen vitatható örökségről van szó. Így viszont csak egy újabb izléstelenségi rekord dőlt meg, s a kádárizmus mostanában egyre fogyatkozó számú ellenfelei mégcsak nem is reménykedhetnek, hogy egyhamar változás álljon be. Mert arról lemaradtunk kérem, mint a borravaló.
(Képünkön Kádár János a médiatörvényre iszik.)
